Kopogtató: huligánok!

A napokban a beregszászi piac előtt siettem el. Egy tizenötéves forma fiú biciklivel trükközött a placcon. Egy ugratással nekiment egy munkás talicskájának, felborította, majd röhögve továbbgurult. Utána akartam kiáltani, mégsem tettem. A talicskát sem állítottam vissza.

Szintén a napokban történt, hogy néhány fiatal Beregszász főterén rongált meg virágágyásokat, és egy nehéz padot is felborítottak. Sokan azt írták a közösségi oldalakon, hogy egy tízéves gyermek erre nem lenne képes. Nos, az illető vagy nem ismeri a gyermekek korlátlan akaratát, vagy régen látott közelről kiskorút. Huligánok – állapíthatja meg magában az olvasó. De most tekintsünk el a szokásos „ezek a mai fiatalok” szövegtől (főként, hogy ezen sorok írója is igencsak fiatal). Ehelyett foglalkozzunk előbb egy kicsit a probléma gyökerével, utána pedig egy ennél is kényesebb ponttal: önmagunkkal.

Tegyük fel hát a negyvenmilliós kérdést: hol kezdődik a gyermeknevelés? Nem, nem akkor, amikor a boldog – vagy boldogtalan – anyuka a karjaiban tartja a nemrég megszületett csöppséget. De még csak nem is akkor, amikor az ember eltervezi, hogy szeretne egy utódot. Ha a gyerek neveletlen, valószínűleg a szülő is az volt. Akinek a neveltetésében fontos lépések maradtak ki, nagy eséllyel annak a valamikor neveletlen gyereknek is neveletlen gyerkőce lesz. Természetesen vannak üdítő kivételek, akik sajnos nem láttak jó példát senkitől, de valahogy mégis megtalálták a helyes utat. Ők viszont csak erősítik a szabályt.

Miért nem jutott volna eszembe soha gyermekként megrongálni egy virágágyást? Mert odahaza gyomláltam a virág körüli gazt, kapálgattam a kiskertet. Tisztában voltam azzal, hogy mennyi munka van a szemet gyönyörködtető látványban. Az én szüleim vették a fáradtságot, és megtanították, hogy a virágot gondozni kell. És itt jön az egyén felelőssége abban, hogy milyen mintát ad át, avagy milyet fog követni. Nagyon könnyű ítélkezni a billentyűzet mögül. De el kell gondolkodnom azon, hogy én, mint magamat felelősnek tartó személy, mit tettem azért, hogy az ilyen incidensek ne történjenek meg. Rászóltam-e a környezetemben azokra, akik másoknak vagy környezetüknek ártottak? Megengedtem bármikor magamnak, hogy a kuka mellett landoljon a kólásüveg? Kicsiben kezdődik minden. Mert ha mindenki feleannyira tudatos lenne, mint amilyen bősz kommentelő, akkor a tizenéves gyereknek talán eszébe se jutna éjjel köztereket rongálni. Én hiszek a pillangóhatásban.

Egyrészt bánom, hogy azt a bringás fiút nem szólítottam le. Talán egy fél percre elgondolkodott volna, hogy miért nem jó ötlet más munkaeszközét felborítani. Persze azonnal nyugtatgatja a lelkiismeretemet a pesszimizmusom: nagy eséllyel nem hallgatott volna rám. Mégis, meg kellett volna próbálnom a szelíd népnevelést. Nem vesztettem volna semmit.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma