Február 3. – Szent Balázs és a balázsáldás

A mai naphoz Szent Balázs püspök emléke és a nevéhez fűződő torokáldás tartozik. A balázsolás, vagy balázsáldás, a katolikus egyház egyik áldása, melyet a liturgikus emléknapon, vagy a rákövetkező vasárnapon végez az egyház.

A pap, a szentmise végén két keresztalakba illesztett, vagy összecsavart szentelt gyertyát tart a hívek álla alá, miközben e szavakat mondja: “Szent Balázs püspök és vértanú esedezése által mentsen és őrizzen meg téged az Úr a torokbaj- és minden egyéb bajoktól az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámen.”

A keresztény életű Balázs a 3. században élt. Örmény születésű volt, és olyan példamutató életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. A szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, és remete-püspökként innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, amelyek háziállatok módjára engedelmeskedtek neki. 316 táján Szebasztéban azonban még folyt a keresztényüldözés. Balázst hiába védték a vadállatok, ő ellenállás nélkül megadta magát Agricola helytartó poroszlóinak. Hitének megtagadására nem tudták kényszeríteni, így vízbefojtás általi halálra ítélték, végül lefejezték. Legendák és mondák szólnak csodatetteiről.

A keleti kereszténységben a 6. században, a nyugati kereszténységben a 9. században indulnak el az életéről szóló mondatörténetek, melyek a torokkal kapcsolatos betegségek védőszentjeként említik. A késő középkorban a tizennégy segítő szent közé sorolták, és az orvosok védőszentjeként is tisztelik. Európában elterjedt és megerősödött a kultusza az akkor gyakorta fellépő torokgyík (diftéria), és a szamárköhögés betegségeinek idején.

Mai napig a torokbetegségek gyógyítójaként tartják számon. Az egyházi liturgiába a 16. században került be torokáldás, vagy balázsáldás néven. Leírása először a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében olvasható.

A balázsolás szokásáról és a csodatévő püspök jelentőségéről a magyar irodalom egyik legmarkánsabb költője, a 20. század eleji magyar líra egyik legkiemelkedőbb alakja, a gégerákban szenvedő Babits Mihály írt verset, életének nehéz időszakában, 1938-ban, a gégeműtétje előtt.

Babits, a Balázsolás című versében az ókori ódák és az elégia felépítését követi, miközben gyermeki bizalommal fordul a csodatévő orvos-püspökhöz. Szembenéz félelmeivel a műtéttől és a haláltól. Számvetést készít az életéről és segítségért fohászkodik Szent Balázshoz.

A költemény első része a gyermekkori emlékeit idézi. „Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike.”

A vers következő része a költő jelenét mutatja be. A gyermeki ártatlanság már a múlté, a felnőtt ember tele van hibákkal és hitetlenséggel. „Óh, ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke!” A bajban újra megtalálja a régi kapaszkodót, a vallást, a hitet.

A világ újra a gyermekkor szintjére ereszkedik le, ahol a gyermekeket mindig megvédik az okos és erős felnőttek. „Nem sért, ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel…Mosolyogj rajtam, Balázs!”

Majd következik Babits betegségének leírása. Az egyre rövidülő mondatok, a felsorolások, a soráthajlások mind azt mutatják, mennyire zaklatott Babits, mennyire megviseli őt a betegség, és mennyire gyötri őt a halálfélelem. „gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben.”

Végül a beteg költő már szinte csak sikoltásnyi rövidséggel fordul szent Balázshoz. „Segíts, Balázs!” A halálfélelem rémülete szólal meg, elképzelve, milyen lehetett a szent haláltusája, amikor elvágták a torkát.

Az előző rész rövid mondatai, felsorolásai, soráthajlásai még erőteljesebben jelentkeznek itt, mintegy arra próbálva rávenni a szentet, hogy ezen emlékek miatt segítsen a költőn. „Te ismered a penge élét, a vér izét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét.”

Befejezésül a hangvétele szomorú, visszaemlékezést tartalmaz, és csendes beletörődésben oldódik fel. A végén itt is megszólal a csendes beletörődés. „…S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.” Babits Mihály a gégeműtét után még három évet élt.

Korunkban, a Balázsolás című vers szerzője Grecsó Krisztián, a kortárs magyar irodalom jelentős alakja, író, költő, dalszerző, aki a Magamról többet című kötetében ír komoly torokbetegségéről. A betegséget nemcsak testi, de lelki, hitbeli változások is kísérik.

A katolikus családban felnőtt író így vall:

„Mindig is problémás része volt az életemnek, hogy mit tudok kezdeni a kételyeimmel. Mindig tele voltam kétségekkel, sajnos soha nem voltam elég erős hívő, pedig mindig szerettem volna, ha meg tud erősödni a hitem. De nem tud. Az is nagyon megviselt, hogy a meglévő is mennyire meggyengült, hogy elvesztettem magamból ezt a számomra nagyon fontos dolgot. A hithez való ragaszkodásom ugyanis egyúttal a származási kötelékeimet is jelenti. A lelki örökségemet: ha minden kicserélődik körülöttem a világban, legalább ez megmaradjon. Ami akkor is érvényes, ha a megváltozott kulisszák előtt az emberi törvények, amiket a felmenőimtől tanultam, nem nagyon használhatók. A hit gyengülésével mintha őket is elveszteném.”

Betegsége idején a hang elvesztésének motívuma megjelenik több versében. A kezelések alatt több hónapig nem volt hangja, Babitsot követve ő is beszélgetőfüzetekkel tudott kommunikálni ebben az időszakban.

Erre így emlékezik:

„Kerestem olyan kapaszkodókat, amik ezt a helyzetet próbálták velem megértetni, és ennek a lírai hagyománya, például Babits, kézenfekvő volt. A legkülönösebb, hogy a Balázsolás című versét korábban olyan nagyon nem is szerettem. Éppen a rémült könyörgését nem értettem, hogy hogyan lehet azt mondani, hogy odadobok minden méltóságot, mindent, és tényleg könyörgök.”

Majd megszületett a Balázsolás című vers, amelyben Babitshoz hasonlóan ő is beszél és fohászkodik a szent püspökhöz:

„Rekedten rimánkodom, csak vegyél észre.
Kisgyerekként rajongva féltem az Istent,
Márton nagyapám és Juszti mamám
Házában a hit hatalmas volt,
Tágas és sérthetetlen,
Mint a sistergő láthatár.”

Majd felteszi a kérdést:

„Van ott valaki.
Hát ott vagy-e tényleg, Szent Balázs?”

Végezetül emlékeiben visszatér a gyermekkorba, amikor az édesanyja iránti szeretetből – is – kéri az orvos-püspök segítségét:

„De az én édesanyám, hallgasd,
Úgy sír, ahogy akkor,
Ahogy majd’ negyven éve
A szentesi kórház gyerekosztályán
A bárányhimlőtől lázas fia
Mellett tanult sírni.
És mióta megvágták a nyakam,
Mérget töltöttek belém,
Megégtem és elfelejtettem nyelni,
Hozzád zokog szakadatlan,
Hogy tél közepén, Balázs-napon
Amikor megjön az első emer-lelet,
Amikor kiderül, ima volt-e mégis
Ez a tengernyi szenvedés,
Mi ugyan a te kínjaidhoz nem mérhető,
De már megbocsáss,
A te erődet és hitedet sem adták hozzá,
Hogy kímélj meg neki,
Óvj meg az anyámnak,
Hadd lehessek egykor volt szép,
Ödémás, égett arcú szerető fia.”

Grecsó Krisztián felgyógyult a betegségéből, újra ír, alkot és zenél.

Az ünnepnaphoz néprajzi vonatkozás is fűződik. Ezek egyike a már alig gyakorolt, balázsolásnak nevezett népszokás, amikor jelmezes gyerekek csákóval, süveggel a fejükön járták a falut, diákokat toboroztak és adományokat szedtek, ami a tanítók, iskolai alkalmazottak jövedelmének kiegészítését szolgálta. Szintén balázsolásként említik azt, mikor a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölik, hogy ezzel a betegséget okozó gonoszt elűzzék.

Forrás: Berényi Kornélia/Felvidék.ma