A könyv, amely felforgatta a Szovjetuniót

Ma már a 20. század egyik legnagyobb hatású könyvének tartják az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amelyet először 50 éve, 1962 novemberében publikáltak a Szovjetunióban. A szerző, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin saját gulagbeli tapasztalatait vetette papírra, de ezt az őszinteséget Moszkva akkor nem díjazta, megfosztotta állampolgárságától és kiutasította az országból a fasisztának, kapitalistának és népellenesnek bélyegzett renitens irodalmárt.
Emlékezetben írt

„Az ügyiratok szerint Suhovot hazaárulásért zárták be. S valóban, be is vallotta, hogy igenis, csak azért adta meg magát az ellenségnek, mert a hazát akarta elárulni, s a hadifogságból is csak azért tért vissza, hogy a német hírszerző szolgálattól kapott feladatát teljesítse. De hogy miféle feladatot, azt se Suhov, se pedig a vizsgálóbírója nem tudta kifundálni. Így hát a végén egyszerűen odaírták: „feladat”. Suhov számítása egyszerű volt: ha ezt a jegyzőkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.” (Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja. Fordította: Wessely László)

1962 novemberében egy történet rázta meg a Szovjetuniót. Ekkor jelent meg ugyanis első ízben a Nobel-díjas orosz író, a négy éve elhunyt Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin első jelentős műve, a saját gulagbeli tapasztalataiból merítő Ivan Gyenyiszovics egy napja című regénye, amely további három kiadást élt meg.

Az író 1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Kozák eredetű módos parasztcsaládból származott, anyja nevelte, apja még a fiú születése előtt baleset áldozat lett. Sok minden érdekelte, a rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászat-tanár lett.
1941 októberében bevonult, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, amelyben Sztálint Bandavezérként emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. Moszkva közelében, egy zárt kutatóintézetben akusztikai lehallgató-készülék kifejlesztésével foglalkozott, itt számos kiváló tudóssal találkozott, a börtönfolyosó lett az akadémiája.

Kazahsztánba kerülve kőművesként dolgozott, a lágerben „írt” műveit emlékezetében rögzítette. 1959-ben három hét alatt írta meg kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amelyet a Novij Mir című folyóiratnak küldött el. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg. Egyszerű nyelvezetével és hitelességével revelációként hatott Oroszországban és külföldön is. Szolzsenyicin egy fiktív személy, Ivan Gyenyiszovics Suhov szemszögéből mutatja be a szovjet munkatáborok könyörtelen valóságát, amelynek poklát a saját bőrén tapasztalhatta meg.
A cenzúra addig minden olyan írás publikálását megakadályozta, amely a sztálini terrorgépezet egyik legfontosabb fogaskerekének számító Gulágokkal kapcsolatos igazság kibontását célozta. Maga Hruscsov volt az, aki végül úgy döntött, hogy szankcionálni kell az Ivan Gyeniszovics kiadását, mivel szerinte egy ilyen történet kiadása lavinaszerű folyamatot indítana el.

Indul a sajtóhadjárat

Hruscsov 1964-es bukása után már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, egyre élesebben támadták, zaklatták. 1968-ban keményen ostorozta a Literaturnaya Gazeta című orosz hetilap, amiért Szolzsenyicin nem a szovjet alapelveket követi, s desztalinizációval illetve árulással vádolták. Azonban a lap szerkesztőinek súlyos ítélete sem gátolta meg az embereket abban, hogy – cigarettapapírra nyomva – terjesszék a leleplező könyvet.
Szolzsenyicin 1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül a renitens írót. 1970-ben azonban Szolzsenyicinnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de az író nem ment ki Stockholmba, mivel attól félt, hogy nem engedik haza.

1973-ban Párizsban adták ki A GULAG szigetcsoport első kötetét (a kéziratot még 1968-ban csempésztette külföldre). Ebben történetíróként és szociografikusként tárja fel a munkatáborok és börtönök rendszerét s az áldozatok szenvedéseit. A műben adatok, emlékezések és interjúk keverednek. Ennek nyomán otthon sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból.
Szolzsenyicin az emigrációban egyre inkább erkölcsprédikátori, ideológusi és modernizmus-ellenes alapállást vett fel. Konzervatív elvei alapján elutasította a demokrácia és liberalizmus nyugati értékeit, Oroszország számára egy tekintélyuralmi, nemzeti, keresztény rendszert tekintett optimálisnak. Az 1980-as évek közepétől, a gorbacsovi glasznosztynak köszönhetően művei ismét megjelenhettek hazájában. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett, de hatása jóval kisebb volt már, mint korábban.

Forrás: mult-kor.hu