Penckófer János: Valami halottak napja-féle hangulatról…

VALAMI HALOTTAK NAPJA-FÉLE HANGULATRÓL,
AMELY A MÚLT SZÁZAD HETVENES ÉVEINEK SZíNEIT
UGYANÚGY FELIDÉZI,
MINT A TEST, A HANG S A SZEMÉLYISÉG
ÖSSZEFÜGGŐ TITKAIT

Az alkony és a délután közötti ködben
füst, egy régi füst fojtó szaga szorítja
kijjebb az emlékezést – de azt már
hogyan írhatnám le, hogy a gyertyák
akkor csonkig égtek. Az embert, aki
csak a hangja próbált lenni, ki a szavak
közéből kihallott hangsorokkal is
beszélni próbált, aki sokunkat, sokunkat
elkísért oda.

Kirajzottak az emlékezők. Leginkább
azt mondták, szegény, ha látná, mi
történik most. És ahogy akkor őt, most
már mindenkit megérint –: ez a virág
mindenkit megérint egyszer. Nem is
virág. Krizantém. Dús, fehér és horgolt
sapkák, pomponok, egy napra tartogatott
hóemberfejek, borzosdús teniszlabdák
a november szagával.

A krizantém, az leginkább fehér, de van
ilyen apró fejű sárga és vörös – és
terrakotta színű. Pont olyan, mint
amilyet a hetvenes évek végén kevertek
ballonoknak és cipőknek, iskola-
táskáknak. Mikor a gyalogjáró híd
s az Angyalszáj utca között lakott, de
mégsem érzékelte, ki az én a hangban,
hol a test az énben.

Nyitókép: create.vista.com