Geréb István: Holdas esték

Zuhan a Nap. Most folyt el épp’ a vére,
a futó felhők fodrain mint festék
ragad a piros, odafröccsent Élet.
(Jaj, minden a Halálé!) És az esték
gyászszemfedője száll a semmivé lett,
kialvó fénynek hűlő tetemére.

Az ég pereme sápad. Jön az éjjel.
Óriás ezüstpók, zsákmány után indul:
lomhán vonszolja tunya, kerek testét.
Ezüsthálót fon, vermet gyötrő kintul
vergődő szívnek. (Sápadt holdas esték
tépték egykor az én szívem’ is széjjel.)