Túlszeretni

Avagy tankolás – árkedvezménnyel

Nem tudom, honnan, kitől csippentettük fel a fogalmat, Gyökössy Bandi bácsitól, Ross Campbelltől, egy „anonim” pszichológiai olvasmányból, vagy mi vontuk össze a két szót feleségemmel, Mónikával, de az biztos, hogy kulcsfogalommá vált öt gyermekünk nevelése során a túlszeretni, méghozzá döntően krízishelyzetekben.

Nem lehet tehát véletlen, hogy néhány héttel ezelőtt fura álom ébresztett, nem képekkel vagy nyomasztó érzéssel, hanem azzal a határozott (és parancsoló) szóösszetétellel, hogy túlszeretni. S ahogy az lenni szokott, az álom minden más körülményét és tartalmát elfelejtettem, csak a szó maradt és az a jelentéstartomány, ami mindig felébreszt, és mindig krízishelyzetben.

Ki ne ismerné Ady Endre és József Attila szinte fuldokló sorait: „Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié…” – „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom!” – ezért az önkínzás, a kiáltozás, gyermeki nyitottsággal és elemi önzéssel, mert ha nem szerettek eléggé, semmi vagyok, hát nem értitek, hogy az elfogadást, a valakihez tartozást nem lehet porciózni, nem lehet szolgáltatásként értelmezni? Csak túlszeretni lehet és érdemes – sugallja a két költő. (Nem is nagyon maradt meg mellettük senki – mondhatja némi malíciával a pragmatikusan gondolkodó ember.)

De hogyan is értsük ezt? Valóban az amerikai pszichológusok – Campbell & Chapman – pragmatizmusával, akik az ember lelki funkciói között egyfajta „szeretettank” működését feltételezik, amit ha megtölt az ember, minden oké, megy a kocsi? A probléma csak az, hogy a kocsi általában fél tankkal is elmegy, és mostanság, válság idején mifelénk már jutalmat/árkedvezményt is adnak a benzinkútnál, ha valaki teletölti a tankot. Eszerint kis hazánkban jelenleg a legtöbb ember nem tele tankkal furikázik. Szeretett pszichológusaink tankja tehát még válság előtti, és gyanítom, hogy sem az ukrán határon elterjed kettős tankot (amivel csempészni lehet), sem az ötliterenként kispórolt töredék tankot nem ismerik. A túlcsorduló tankról viszont ők is tudják, hogy tűzveszélyes.

Pedig a szeretet akkor jut túl a pragmatizmusán, ha túlcsordul. A Sabbat-liturgiában van egy pont, amikor az apa az áldás poharát teletölti, és nem hagyja abba, mikor az túlcsordul. Elemi élmény, annak, aki látja. Ösztönösen nyúlna a kancsó után, hogy elkapja, hiszen minden cseppért kár, ami nem fér a pohárba. Pedig a túlcsorduló kehely éppen azt szimbolizálja, hogy Isten szeretete ilyen ésszel föl nem fogható, pragmatikusan meg nem érthető valami, ami porciózva sem a gyereknek, sem a költőnek nem kell, ami csak túlcsordulva, önmagán túljutva ér valamit.

Nem egészen stimmel hát ez a tank-hasonlat. És nemcsak azért, mert a gyermek – és a költő – szeretettankja úgy általában betölthetetlen. Hanem mert űrtartalommal méri a mérhetetlent. A gyermek – és a költő – ugyanis a szeretet mérhetetlenségére, határtalanságára vágyik. Arra, hogy a határon túl is szeress, amire már nincs praktikus magyarázat. Ahogy a kortárs költő, Kőrizs Imre fogalmaz a Használati utasításban: „Ne szeress meg. Szeress. / Úgy szeress, ahogy növekedsz vagy öregszel, / ahogy a bogár bogár.” „Szóval szeress. / Tettel szeress, mulasztással. / Egyhangúlag. Dömpingszerűen. / Úgy szeress, hogy mindent szeretsz. / Ától zéig, beleértve az összes egyéb grafémát.” „Különben nincs semmire garancia.”

A „túlszeretés” fogalma a mai szóhasználatban inkább a kényeztetés szinonimája. Eszerint akkor szeretjük túl a gyermekünket, ha „megadunk neki mindent, amire vágyik”. Ezt én inkább félreszeretésnek fordítanám. A gyermek szükségleteit viszont ki kell elégíteni. Legyen az biológiai vagy lelki szükséglet. Ösztönösen teszi ezt az állat, amikor gondozza kicsinyeit, „ahogy a bogár bogár”, tudatosan az ember, ahogyan nevel, „ától zéig”. De mivel tudatos lény, megtanult csalni. Elcsal a porcióból, az opcióból, a percepcióból. Minden jóból lecsippent magának egy kis darabot. Lecsippent hát a szeretetéből is, amit a gyermek megérez, ösztönösen még, mint egy kis állat. S akkor elkezd szuszogni, szöszmötölni, addig provokál, míg észre nem veszed, hogy már megint lecsípted. Dackorszakba lépve viharosabbak a szuszogások és szöszmötölések. De mindig ugyanazt provokálja. Szeress. Túl. Magamon. Magadon. Ezen az emberi hiányállapoton. Hogy nem vagyunk elegek magunknak, egymásnak. Ahogy a bogár bogár.

Valamikor az idő elején, amikor az első szuszogások megjelentek a családunkban és provokáltak, megsejtettünk már valamit ebből az ősjelentésű túlszeretésből. De amikor a szuszogások felerősödtek, amikor a rövidebb-hosszabb krízisek is megjelentek gyermekeink életében, akkor vált tudatossá, meg is fogalmaztuk Mónival egymás közt: túl kell őket szeretni. Túl kell szeretni ezen az állapoton, és a fogalom ezzel határozottan idő- és állapothatározói formát öltött, helyhatározói vagy mennyiséghatározói helyett. Szeretetünk hosszan tartó, periódusokban jelentkező és állandósuló elfogadássá kell hogy váljon, amit ezernyi gesztus és mozdulat közvetít, mielőtt és miután kimondanánk bármit. De közvetíti a nyelv is, „ától zéig, beleértve az összes egyéb grafémát”, különben kilóg a lóláb. Ez lett a kríziskezelő módszerünk: túlszeretni.

Ma túlélőtúrákon vesznek részt, szándékosan teremtenek maguknak krízishelyzetet sokan, ahol aztán megnő az adrenalinszint, és csúcsteljesítményekre válik képessé az ember, gyakran szó szerinti értelemben. Máig előttem van annak a két hegyi kerékpárosnak az arca, akik a Kékes-tető felé igyekeztek egy sziklás túraösvényen, természetesen fel, a csúcsra, egy túlélőtúra keretében. Mi a gyerekekkel lefelé tartottunk éppen egy túlszeretőtúra keretében.

Túlszeretni – ébresztett néhány hete az összes fonéma nevében néhány graféma. Világválság idején, amikor a túlélőtúrák szaporodnak és mindenki öntudatlanul is arra kondicionál, mit fog tenni egy katasztrófahelyzetben. Nem túltölteni, azt úgysem lehet. Többmilliárdnyi hiányt nem lehet sem be-, sem túltölteni. Nem is túlvezetni egy határon, hisz úgysem fogad el ma vezetést az ember, meg aztán könnyen kiderülhet, hogy vak vezet világtalant. Csak vele maradni, elfogadni őt hiányállapotában és krízisében is. Bízni benne, hogy túljut rajta, megérik a megoldás. És Istenre bízni a töltögetést. Mert az ő szeretete „soha el nem fogy”, túlcsordul önmagán. Ahogy Angelus Silesius fogalmaz a Kerubi vándorban: „magán túl szeret Isten”, és próbál magunkon túlszeretni minket. Mert a mi szeretettankunk a határtalan. Amit ha magunkkal mérve méricskélünk és töltögetünk, soha be nem telhet.

Persze most könnyen mondhatja azt bárki, hogy „elspiritualizálom” a dolgot, nem vagyok elég konkrét, „anyagias” és őszinte. Pedig nagyon is konkrét napi teendőkben realizálódik a túlszeretés stratégiája. Nemcsak a nyitott/nyitható ajtóra gondolok, ami munkaidőben is azt jelenti a gyerekek számára, hogy bármikor bejöhettek, hanem a nyílt kommunikáció preventív és kríziskezelő gyakorlatára éppúgy, mint az elfogadás annyiféle praxisára, ahány gyerek és krízishelyzet.

Példának okáért: számszakilag elég nagy érvágás volt számunkra, mikor az érintett gyermek magáról megfeledkezve, az otthon hagyott mobiltelefonokat kihasználva tetemes előnyre tett szert tetemes összegért egy számítógépes játékban. De nem volt nagyobb a bűne, mint mondjuk a nassolónak, aki nem bírja megállni és egész nap eszik, tetemes előnyt szerezve a fölösleges kilókban. Csak hát ez kevésbé mellbevágó. Túlszerető krízisgyakorlattal viszont az első is túlélhető, a delikvens számára is. Sőt, pozitívba fordítható. Beletelhet ugyan egy év, mire az eljátszott összeget „ledolgozza”, de ha érzi a megértést és elfogadást, akkor tettének következményeit is el tudja fogadni. Főleg, mert igazságérzete roppant „fejlett”. A krízis ily módon a fejlődés inspirálója, a kríziskövető szeretet pedig gondozója lehet. S ami a fő nyereség – mondhatni haszon –: nemcsak a gyerek tanul bele munkáján keresztül a felelősségbe, hanem a szülő is jobban beletanulhat a kríziskövetésbe és a számítógépes nyelvbe.