Havas Gyula: Téli szél

Hamar borúló esti sikátoron,
kürtőn keresztül és kapurésen át
mi furcsa sírás búja borzong
s szíveteken hideg újja zörget?

Ki sír a kandallók tüze torkán túl?
Ki rázza kulcsolt ajtaitok zárát?
Ki jajgat egyre, hogy felverje
Éjeitek sivatag nyugalmát?

Mi zörren – hallga! – halkan, alázattal?
Mely apró és titkos zajok ájúlnak?
Mi sóhajt és nyög s koppan, mint ha
vér csurog és koponyák koccannak?

A téli szél üzenettel zörget be,
zavarva kéjes álmaitok csendjét,
hörgést és jajt és átkot verdes
függönyös ablakotokhoz durván.

Ki zörget rátok dermedezett kézzel?
Az Ember áll künn, vére zokog vádat.
Hozzátok szól és mint kivert eb,
sír nyöszörögve, kaparva ajtót.

Nos, üljetek fel ágyaitokban mind:
Pssz! – újjal intsetek magatokra: csend!
Tárúljon ajtó, míg nem késő,
jajgat a szélben a rémes kórus.

Az első kéz könyörögve tárúl szét,
a másik már ökölbe szorúlva vár
s a messzi, messzi ezrediknek
fegyvere féljt fenyegetve villan.

Ni, hogy remeg mind, hogy vacog a foga
s verejtékverten várja: viradj, világ!
S mint strucc homokba, félve dugja
paplan alá riadott fejét majd.

Hej, új biborra virrad a Föld megint,
új vér üdíti megkötözött fiát!
Reszkess, szegény, kinek majd későn
ejt dadogón mea culpát ajkad.

Tekints ki bársony függönyeid mögül,
ha reggelek harsány ragyogása sért
s sáppadtan nézd: a Nap tüzében
áll magasúltan, üdén az Ember!

Büszkén az égnek szegzi nemes fejét,
fegyverzett karja föld fele fordult már
s mely halványan, verten fut immár,
vérezi kardja a kalmár Holdat.

…Nos, üljetek fel ágyaitokban mind:
Psszt! – újjal intsetek magatokra: csend!
A szélben sír a messzi kórus,
vér csurog és koponyák koccannak.

A téli szél üzenettel zörget be,
zavarva kéjes álmaitok csendjét,
hörgést és jajt és átkot verdes
függönyös ablakotokhoz durván.