240 éve született Stendhal

240 éve, 1783. január 23-án született Stendhal, a XIX. század első felének egyik legeredetibb és legkiválóbb francia írója, az irodalmi realizmus egyik első mestere.

Maria-Henri Beyle néven látta meg a napvilágot Grenoble-ban 1783. január 23-án. Apja, Chérubine Beyle – akit szigora miatt a gyermek Henri mélyen gyűlölt – vagyonos polgár, Dauphiné-tartomány jegyzője, majd Grenoble polgármestere volt. Rajongva szeretett édesanyját igen korán elvesztette, s ez a tény még jobban erősítette magányérzetét. Az iskolai évek is igen nehezen teltek, állandóan lázadozott zsarnok tanárai ellen, csak a matematika érdekelte. A kitűnő tanulmányi eredmények végre megszabadították apjától: 1799-ben Párizsba küldték, hogy beiratkozzék a Műszaki Főiskolára.

A tanulmányok helyett azonban belevetette magát a nagyvilági életbe, s egyre inkább arról álmodozott, hogy sikeres drámaíró lesz. Ajánlóleveleivel jelentkezett nagy hatalmú rokonainál, a két Daru grófnál, akiknek segítségével bejutott a hadügyminisztériumba, majd

1800-ban hadnagyi rangban Napóleon seregével Milánóba került. Az olasz kultúra, az életvitel művészete, a zene, a nők, a szerelem szépsége felszabadító hatással volt az egyébként gátlásos és előnytelen külsejű ifjúra. Itt szövődött románca a szépséges Angela Pietragrua-val, akinek alakja későbbi regényeiben is feltűnik.

1802-ben visszatért Párizsba, leszerelt és célul tűzte ki, hogy a legnagyobb francia költő legyen. Tragédiákat írt, színjátszóleckéket vett, hogy megszabaduljon vidékies akcentusától, s beleszeretett egy másodvonalbeli színésznőbe, Mélanie Louasonba, akit Marseille-ba is követett, mikor ott kínáltak neki szerződést.

1806-tól ismét Napóleon szolgálatába állt, Braunschweigben lett segédhadbiztos. Katonai-hivatali pályafutásának mozgalmas időszaka következett: titkos diplomáciai küldetéssel Magyarországon is járt, látta az égő Moszkvát, részt vett Dauphiné tartomány védelmének megszervezésében.

1814-ben, Napóleon bukása után Milánóban telepedett le, s végleg az irodalmi pálya mellett döntött. Ekkor jelentek meg első könyvei, a Haydn, Mozart és Metastasio élete, valamint Az itáliai festészet története, amelyekben jórészt olasz szerzők műveit plagizálta, ám saját passzusai eredeti, ragyogó meglátásokat tartalmaznak. Megírta Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben című útikönyvét, amelyhez először használta a Stendhal álnevet.

Milánóban ismerkedett meg élete legnagyobb szerelmével, Mathilde Dembowskival, aki kikosarazta az írót, de Stendhal róla mintázta a későbbi nagy regények nőalakjait. 1821-ben mint felforgató eszmék veszedelmes terjesztőjét az osztrák megszállók kiutasították Itáliából. Visszatért Párizsba, ahol belevetette magát a társasági életbe és a szellemi csatározásokba. 1822-ben megjelent A szerelemről című esszékötete, amely valójában az író saját érzelmi tapasztalatairól és vágyairól szóló burkolt vallomás. Rendszeresen írt különféle brit folyóiratoknak, közzétette Rossiniről írott életrajzát,

1827-ben megjelent első regénye, az Armance, majd 1829-ben a Római séták című útikönyve.

A számtalan élmény, emlék és indulat azonban, amelyet Stendhal addigi életében felhalmozott, igazi műbe kívánkozott. 1830-ban végre remekművet alkotott, amikor megírta a Vörös és fekete című regényét. Julien Sorel történetében a karrierizmusról, a politikai megalkuvásról, a burzsoázia kicsinyes anyagiasságáról rajzolt pontos és kifinomult képet. A műből több filmfeldolgozás is született, ezek közül talán a legemlékezetesebb az Autant-Lara rendezte 1954-es volt, amelyben a feledhetetlen Gérard Philipe alakította Julien Sorelt. (Érdekesség, hogy A pármai kolostor 1948-as filmváltozatában is Philipe játszotta a főszerepet.)

Az 1830-as júliusi forradalom Stendhal életében újabb fordulópont volt: a pápai államba, Civitavecchia kikötővárosába nevezték ki francia konzulnak. A kisvárost és hivatali teendőit unta, leggyakrabban Rómában tartózkodott és folyamatosan írt. Itt született meg a Vörös és fehér című, befejezetlenül hagyott regénye, a polgárkirályság félelmetes leleplezése, s ekkor kezdte írni önéletrajzi műveit, az Henry Brulard életét és az Egoista emlékezéseket. Közben egészségi állapota megromlott, s 1836-ban szabadságra Párizsba utazott. A pihenés végül három évig tartott, s ez volt Stendhal életének egyik legjobb időszaka. Prosper Mérimée-vel bejárta fél Franciaországot, az utazás élményéből megszületett a Francia földön című magával ragadó útikönyve. (A turizmus kifejezés is részben az ő jóvoltából terjedt el Franciaországban.) 1838 végén, ötvenkét nap alatt írta meg élete fő művét, A pármai kolostort, és elkezdte Lamiel című, befejezetlenül maradt regényét.

1839-ben visszatért Civitavecchiába, ám egészsége végleg megromlott, s 1842-ben szabadságolták, hogy párizsi orvosokkal is megvizsgáltathassa magát. 1842. március 23-án egy kis párizsi utcában összeesett, s másnap hajnalban meghalt agyvérzésben, anélkül, hogy magához tért volna.

Stendhal írásait és személyiségét is páratlan szellemi függetlenség jellemezte. Hitt az emberhez méltó szabadságban, kérlelhetetlenül gyűlölte a zsarnokságot és ellensége volt minden vallásnak. Műveiben a lírai szenvedély az elemzés racionalizmusával párosult. Kortársai közül csak Balzac ismerte fel regényírói zsenialitását, méltó rangján csak a XIX. század végén kezdték elismerni.

Forrás: MTI

Nyitókép: Wikimedia Commons