Be kellene érnünk azzal a kevéssel, amivel az élet megjutalmazott! Nem kéne bajlódnunk istenverte pénzzel, ami az embernek csak nyomort hozott! Sikerorientált, rút világban élünk, ahol versenyszellem az uralkodó, a mókuskerékből kimaradni félünk, s nem látja jövőjét az ébren álmodó!
Egymást letaposva habzsoljuk a létet, miközben a szívünk szépre szomjazik, gyermekként, örökül kapjuk az egészet, aztán lelkünk kincsét tőlünk elveszik. Együtt kéne élnünk, egymást támogatva, örömöt szerezve egy életen át, szeretetet adva, s mástól elfogadva, s nem kapnánk el többé semmi nyavalyát!
Ha megértenénk, hogy minden egy a Földön, a teljes egésznek részei vagyunk, s hagyni kéne, hogy a lelkünk feltöltődjön, hogy ha nem uralna bolondos agyunk. Ám az ember mindig, egyre többre vágyik, s bármit, ha elérne, sohasem elég! Ezért küzd nap, mint nap, egészen halálig, mert a legfőbb célja a csillagos ég!
Pedig kék bolygónkat ajándékba kaptuk, s lám, telhetetlenség pusztítja majd el, oly hatalmas kincsét, mind-mind lezsaroljuk, hiszen a gazdagság csúf hatalma kell! Az életünk végén látjuk csak, mit tettünk, halódó világot hagyunk itt bután. Kiforgatott földbe pénzmagot vetettünk, s nem marad majd élő, az ember után!
Mennyi felesleges, furcsa dolgot gyártunk, s szinte vásárlásból áll az életünk, miközben a saját, szép bolygónknak ártunk, és közben aggódunk, hogy mi lesz velünk! Feléljük a bolygónk összes rejtett kincsét, pusztítjuk világunk szép természetét, s megalkotunk olyat, ami eddig nincs még, s legyártjuk a holnap gyilkos szemetét.