Kopriva Nikolett: A levélfestő

„Van egy világom. És ebben a világomban én adom meg a nevét
mindazoknak, akik odatartoznak.”
(Erdélyi Béla)

A várhegy alatt jöttem, hajnal volt,
a házak kapui zárva,
néma kutyák álltak a kerítések mögött,
javítatlan utak pora kavargott.
A piacra igyekvők hajnalban elmentek.
Én a Mitrakát kerestem, eltévedtem ott,
ahol gyerekkorom óta ismerős voltam.
Tehetetlenül álltam egy kátyúban,
amikor valaki megszólalt a nyelvemen.
Kisimult arcú, elegáns, kalapos úr volt,
sétapálcával a kezében. Szeme fénylő kő.
Azt mondta, ilyen csend akkor van,
amikor a tulipánok szirmai fényben is csukva maradnak;
a kofák eladják az ősi családi ereklyéket a piacon,
a halottak gyertyatartóit, a kertek tartalmát,
a színes faleveleket a földről.
Helyette zúzmarát, deret, ködöt hoznak,
elhintik a várhegy alatt. Megfagy az utca,
s mi válaszok nélkül állunk majd.
Összekulcsolt kezét néztem,
hosszú ujjain még frissek voltak a sárga-piros festékfoltok.
Végül mélyen a zsebébe nyúlt,
teátrális mozdulatokkal elszórt
két maréknyi színes falevelet, és eltűnt.
Suttogott az út.

Forrás: Együtt folyóirat