Motivációhiány és döntésképtelenség – kiégés huszonévesen?
„Nem csak a húszéveseké a világ” – tartja a sláger. S valóban, 21 évesen véletlenül sem érzem úgy, hogy az enyém lenne a világ, bármi is belőle. Még csak nem is késztet semmi arra, hogy aktív részének akarjam érezni magam és ne csak tengődjek az éterben. Inkább érzem azt, hogy fáradt vagyok, gondterhelt, motiválatlan. Nehéz a reggeli kelés, már a tizedik ébresztőt nyomom ki, tudva, hogy most már készülnöm kell, hisz már késésben vagyok. Mégis az ágyban maradok még, újra benyomva a szundi gombot.
Álláskeresés, lehetőségek latolgatása, tervezés – ebből állnak az én, és valószínűleg kortársaim napjai is. Mérlegelnem kell, hogy mivel foglalkozok, előre kell haladnom, építenem kell a jövőmet, hogy 10 év múlva ne azon bánkódjak, hogy semmit se tettem azért, hogy jobban élhessek. Azonban ez csak egy futó gondolat. Talán holnap majd újra foglalkozok vele, ma pedig inkább csak tiktokozok vagy megnézem a sorozatom következő részét…
Ismerős gondolatok? Vajon hányan érzünk így? Csak vagyunk és várjuk, hogy történjen valami, de nem teszünk érte. Hanyagok lennénk? Érdektelenek? Talán kicsit azok is. De, ami lényegesebb: nem érzünk motivációt a cselekvésre, így inkább nem teszünk semmit vagy addig húzzuk az időt, ameddig csak lehetséges. Ha mégis, úgy tíz esetből kétszer valami ismeretlen forrás erővel lát el minket, és azt mondjuk: „Ez az a nap! Ma megteszem, bármi is legyen a teendőm!” – azt vesszük észre, hogy döntésképtelenek vagyunk. Mégis mit tegyünk?
A helyzet az, hogyha mi nem cselekszünk, senki nem fog helyettünk. S bár választani sosem könnyű, mégis ez a szükséges „rossz” ahhoz, hogy valahova elinduljunk. Nem vagyunk jövőbe látók, hogy tudjuk, mivel fogunk 10-20 év múlva foglalkozni, de nem élni a döntés, a választás jogával hanyagság lenne. Ez pedig nem az a fajta luxus, amit felnőtté válásunk kezdetén vagy valaha is megengedhetünk magunknak. Vállalni kell a rossz döntés kockázatát. Azt, hogy lesznek esetek, amikor igenis bánni fogjuk, hogy egyáltalán belekezdtünk bármibe is, és mégis, miért nem bírtunk nyugton maradni, semmit sem tenni.
Mi lenne, ha elindulnánk egy ismeretlen, göröngyös úton. Semmi jót nem ígér, ugye? Mégis, azért próbáljunk meg. A sokadik buktató után talán már tudni fogjuk, hova lépjünk, hogy ne essünk el újra. Talán egy kicsit már jobban fogjuk ismerni magunkat. Kicsit jobban fogjuk látni erősebb és gyengébb oldalainkat. Talán kicsit merészebbek leszünk. Talán képesek leszünk halasztások, végtelen mérlegelések nélkül cselekedni.
Nem, nem szükséges megváltani a világot. Csupán most az egyszer ne indítsuk el a következő sorozatrészt, hanem keressünk valami mást, valami olyat, ami örömöt okoz, ami feltölt. Ki tudja? Talán a végén még valami világmegváltó dolog is kisülhet belőle, csak még nem tudunk róla.
(Nyitókép: illusztráció)
Orbán Viktória