Csoóri Sándor: A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,
nem ugrál már alattuk rigó.
Átlátni ágaik közt,
mint rommá lőtt házak falán.
Sehol egy harsány szüret, kád
kongatás,
sehol egy nevettető, rekedtes csősz-
tülök,
csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások
a rádióból.

A fecskék elmentek rég,
koporsókat vittek magukkal
mert ismét túl sok a halott körülöttünk,
túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott,
háborús
kezek és lábak meredeztek elő a
szemfedők alól
Úristen, mit kezdesz te a Délre
vándorló kezekkel s koporsókkal?

Évszak évszak után hasonlik meg
szemünk láttára önmagával.
Rozsdás
avar helyett rozsdás vasakba
rugdalunk.
Kószál az édes bánat az Adriától
föl a Mátráig, a fölégetett erdőkből
a sínylődő somfák övezetéig, de mi már
nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.

A világ süket s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi
arra, ami vesztébe sodorhatja.
Lépkedek fától fáig, bízhatok-e még
bennük?
S megremeg-e bőrük kezemtől,
mint megszelídített lovaké? Vagy már
csak rossz emlékeink ők is,
akár a múzeumokba behurcolt századok?

Forrás: DIA