Kis Ferenc: Őszi sorok

Ez való már nékem! hallgatni mint kotyog
fent a zápor, hogyan veri a pléhtetőt
s nézni a világot, mint kutya a kezet,
azt e kezet, amely megkorbácsolta őt!

Ez való már nékem! mintha a félelem
babrálná nyakam vagy hideg penge éle, –
hallom, hogy odakint nyöszörög az ajtó,
mint akinek jeget raknak a lelkére…

Emlékeim között bolyongok, mint álmos
gyermek, ha ujjain visszafelé számol:
ahogy lépek, sürü sár sóhajt utánam
s az erdő, mint levert, rongyos őszi tábor –

látom, a földeken mint szedik a répát
dermedt ujjakkal a sápadt parasztlányok,
mig felettük a bus, az alacsony eget
tutajozzák busabb felhőszállitmányok –

lám, a rongyos fák még tüntetésbe kezdnek!
megrázzák az Őszt, hogy szürke magos kontya
megremeg odafent, kényszeritve rá, hogy
sürü eső-haját földre bontva hordja –

zuhogó esőben érkezem egy paraszt
házához, belépek, látom, ahogy riadt
szemekkel rámnéznek s hallom, amint kérdik:
nagyságos ur talán… tán az adó miatt?…

Kapkodok, szédülök… Álarc az én arcom?!
Ki tehet arról, hogy ilyen juhászodott
kutyaként kell élnem?! hogy bus verssoraim
konganak, mint üres, néptelen házsorok?!

Ó, ha kazán lennék, kit önön gőzének
ereje feszit szét, a mélyre nyelt harag:
az őszi homályban, mint füstben a szikrák,
pattognának sürü, bujtogató szavak!

Forrás: Nyugat 1935/3

Nyitókép: Kárpátalja.ma