Imecs Béla: Festészet

Mielőtt a vihar kitörne,
A levegő végsőt remeg,
Átöleli a föld s az égbolt,
Mint egy koromsötét keret.
Aztán csak borzong, mint a vászon,
Ha a festő feléje vág,
A megujuló szélfuváson
Ecsetként csapkodják a fák.

Tagadni fogom mindörökké,
Hogy a levegő szintelen,
Millió szinnel verte végig
A viharos történelem.
Mit számit, hogy rosszul keverték
A szint az imbolygó idők!
Torz is lehetett az alaprajz,
De a távlat mindegyre nőtt.

Talán egy kis pille repült fel,
Súly és távlat nélkül való,
És keringett a müteremben,
Mig festett Michelangelo.
És a számára érthetetlen
Kép előtt addig röpködött,
Hogy ott is maradt mindörökre
A festékrétegek között.

Ilyen sulyos és érthetetlen
Az emberek körül a lég,
Amikor követni szeretnék
Az élet millió szinét.
Sebaj! A fény örökre árad,
És a szin boldogan vakit;
Aki nem gyáva, az mindenkor
Megvivhatja a harcait.

Forrás: Nyugat 1940/1

Nyitókép: AI-illusztráció