Tárcajegyzet: szőlőmetszés
Nálam a csillagászati tavasz az első fűnyírással kezdődik meg. Nincs is jobb illat, mint a frissen levágott pázsité. És most már azt is ideírhatom, hogy nincs szebb tavaszi látvány a kertben, mint a lemetszett szőlőé.
Fiatal felnőttként úgy döntöttem, ideje választanom magamnak egy hasznos hobbit, ami amúgy is kéz alatt van, meg úgyis meg kell csinálni, de ha szeretni fogom, nem munkaként gondolok rá. Ezért újfent elkezdtem metszeni tanulni.
Tavaly még féltem, hogy elrontom, kinyírom a tőkét. A félelem még mindig tart, de idén már metszőollót ragadtam. Ha örökké félni fogok, akkor mégis, hogy tanulom meg? Szokás mondani, hogy minden kezdet nehéz, én is úgy voltam vele, hogy legfeljebb elrontom. Előtte, persze, a biztonság kedvéért lementem édesapámmal a kertbe, és megnéztem sokadjára, hogy ő hogy s mint áll neki. Neki is tetszett az ötletem, és biztatott. Azt mondta, az első próbálkozása után azt tanácsolták neki, hogy valaki majd még egyszer menjen végig a sorok között. De nem vette el a kedvét, lassacskán négy évtizede csinálja.
– válaszolta arra, hogy miért szeret ennyire foglalkozni vele. Ő kora tavasztól késő őszig a kertben ül és tesz-vesz. Amikor látszólag teljesen rendezett a kert, akkor is talál valami kapálni valót, vagy telepít, újít, ültet, átültet, kötöz, permetez, kacsol, karóz, szed, újravet…
Ez idáig inkább a venyigét hordtam – 100%-os magabiztossággal toltam a szőlővesszővel teli talicskát, mivel tudtam, kárt semmiben sem tehetek –, meg segítettem a szőlőlehúzásnál. Helyesbítve, az utóbbinál inkább, mint tanulóinas, tettem, amit apu mondott. Ilyenkor mindig elmondta, hogy milyen mélyre, hogyan, mit lehet, mit nem.
Idén viszont gondoltam egy nagyot, és eldöntöttem, a saját kezembe veszem néhány sor szőlő sorsát.
Szóval, február legvégén néztem, ahogy apám nyesi az ágakat le a kertben, magyarázta, hol és mennyit hagy meg, milyen irányból vágjam le, ez egy erősebb tőke, ez egy gyengébb, ez meg kiszáradt. Utána én is belevágtam a dologba, mármint, szó szerint, életemben először és egyedül.
A munkaidő felét a gondolkodás tette ki eleinte, egy idő után ráállt a kezem, és élveztem a dolgot.
Igaza volt apámnak, a szőlő nem beszél vissza, nem ítélkezik, és nem ad kéretlen tanácsokat. Sőt, híreket sem akar megbeszélni velem, sem falusi pletykákat.
„Szerintem jó lett”
– mutattam a barátaimnak a chatcsoportunkban a lecsupaszított sorokat. Aztán apám is megnézte, és azt mondta, elsőnek jó, és csak néhány helyen kellett igazítania.
Másnap összeszedtem a venyigét, utána elővettem a fűkaszát, és nekiestem az udvarnak. Közben megbámultam a már lemetszett szőlőt. Büszke voltam magamra. Talán én viszem tovább a fürtös örökségünket.
Sz. Kárpáthy Kata
Lábjegyzet: nem feledkeztem meg a lemosó permetezésről.