Soha ne add fel a reményt!

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Róm 8,18-25.

A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által. (Róma 15,13)

Ápolónői munkám során gyakran látogatok betegeket az otthonukban. Két évvel ezelőtt egy olyan házat kerestem fel, ahol az édesanya és a fia is gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek. Tudták, hogy soha nem lesznek jobban, de ragyogó otthonukban csak kedvességgel és mosollyal találkoztam. Sokáig beszélgettünk és nevetgéltünk. Szomorú arcok helyett a remény volt jelen. A 19 éves fiú már nem tudott felkelni az ágyból, alig tudott mozogni. Mégis, ebben a betegágyban készült az iskolai vizsgáira, és arról álmodott, hogy elvégzi a főiskolát is.
Október végén, vasárnap este halt meg. Hideg volt odakinn. Miután utolsót lélegzett, egy pillangó jelent meg a szobában. Meglepődtem, hiszen általában nem látunk ősszel lepkéket. Ez arra emlékeztetett, hogy még a legnehezebb pillanatokban is van remény. Mikor meghalt, könyvei még ott feküdtek az éjjeliszekrényén. Nem adta fel a reményt, hogy főiskolára mehet.
Hat héttel később az édesanya is meghalt. Már nem megyek ebbe az otthonba, de valahányszor elsétálok előtte, vagy meglátok egy pillangót, szívem megtelik reménységgel és hálával Isten iránt, aki a szeretet és az örök élet ajándékát adta nekünk.

Imádság: : Drága Istenünk, add, hogy soha ne veszítsük el a reményt, hanem örökre benned bízzunk. Ámen.

Ha azt gondoljuk, semmink sincs, Krisztusban reménységünk van, a remény pedig minden.
Elena Kalasnyikova (Pszkov, Oroszország)
Forrás: csendespercek.hu