Ukrajnában élni olyan, mint gumipapucsban létrán egyensúlyozni
Mondanám, hogy az összeomlás szélén állunk, de az igazság az, hogy valahogy mi mindig is vékony jégen jártunk, ha meg beszakadt, kimásztunk belőle. Ez van, ezt kell utálni. Amikor épp nem sírunk, kínunkban röhögünk.
Nyár, kertimunka-szezon. Szőlő bekötözve, szigorúan gumipapucsban, imbolygó létrán egyensúlyozva. Miközben a levegőben egyensúlyoztam, azon gondolkodtam, hogy jé, pont ilyen az egész életünk. Akkor még nem tudtam, hogy nemsokára a nehezen befejezett munkát a szél alaposan megtépázza.
A dögmeleg és száraz idő után jött az égi áldás, némi viharral tarkítva.
Átázott a föld, letört néhány ág, helyenként keresztbe állt az úton egy-egy fa. Volt, ahol rosszabbul jártak, például ahol feltépte a szél a háztetőt. Az egyik vihar után az elvonuló fellegekkel kitakart naplementében szembesültem azzal, hogy én nem telepítettem bokrot a bejárathoz. Az bizony az almafa. Legalábbis az egyik letört ága. A károkat pedig el kell takarítani. Tudtam, hogy viharjelzés lesz, de reméltem, hogy elkerül minket a baj. Erre nem számítottam, pedig benne volt a pakliban.
Kiszámíthatatlan volt minden egyes hónap az elmúlt három és fél évben, és a továbbiakban sincs stabilitás.
Mint valami végtelenített katasztrófajáték demóverziója, tele buggal. Csak itt nem mi ugrálunk át a falakon, meg ki a bokrok mögül, hanem a zöldruhások. Nincs tartalék életünk, ez az egy van. Kiszállni a játékból lehetetlen, valahol mindig vissza fog köszönni egy pálya.
Este kilenc óra, fűrészelem az ágakat. Nem bírom az egész leszakadt részt elvinni egyedül, muszáj a nagyobb ágakat egyenként leszedni. Hallom, hogy valahol a közelben más is ezt csinálja. Van értelme takarítani a pusztítás után? Akkor már tudtam, hogy másnap is lesz vihar az előrejelzés szerint.
Esténként tudatosan kapcsolom ki a telefonon az internetet. Nem akarok éjjel felriadni a riadóra. Ahányszor elfelejtem, felvinnyog a szokásos hang. Ránézek a trivogás appban a térképre, vörös az egész ország: középtájon drónok, robbanások, keletről MiG-ek. Csak egy szokásos, hétköznapi este. Holnapra megint sok áldozat lesz. Halottak. Sebesültek. Eltűntek. Gyászolók. Kétségek között lévők. Ezen nincs mit nevetni, mégis az online térben sokan viccesnek tartják. Olyankor jövök rá, hogy az áramszünetes esték egyes emberek lelkivilágához képest verőfényes nappalok.
Reggel a szőlőlugast bámulom. Majd, ha nem fog esni, vissza kell kötözni az ágakat. De lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy nem éri meg újra felmászni a létrára, megint egyensúlyozni a levegőben, mert úgyis jön megint egy nagyobb széllökés, és félrefújja. Pedig jól odakötöztem. Én mindent megtettem, hogy jó legyen, hogy teremni tudjon. Nem minden múlik az igyekezetemen, a szőlő esetében sem. Ilyenkor jogosan vetődik fel a kérdés: van-e értelme itt ennyi munkát beleölni bármibe is, ha végül úgyis elviszi valami?
Esik. Napok óta. A meggyfa egyik ágán kuvik rikácsol. Nem tetszik ez a nedves időjárás sem az ő a tollának, amit visel, sem az enyémnek, amivel írok. A kuvik továbbra is sipítozik, én csendben ülök. Ugyanarra vágyunk. Felhőtlen, békés égboltra, viharok nélkül.
Sz. Kárpáthy Kata