Vasárnapi üzenet

„Az Úr igéje másodszor is szólt Jónáshoz: »Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet én mondok neked!« Jónás elindult, és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive pedig nagy városa volt Istennek: három nap kellett a bejárásához. Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: »Még negyven nap, és elpusztul Ninive!« Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: »Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul és megszán az Isten, megfékezi izzó haragját, és nem veszünk el!« Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg.”  (Jónás 3)

Jónás nevéről a legtöbb embernek a nagy vihar jut eszébe, és a próféta a hal gyomrában. Az izgalmas események miatt azonban könnyen szem elől tévesztjük a történet lényegét. Jónásnak azért kellett annyi viszontagságot átélnie, mert engedetlen volt Istennel szemben. Olyan emberek számára kellett volna hirdetnie az igét, akikkel nem tudott megbékülni.

Izrael egész történelme során olyan hatalmas birodalmak árnyékában élt, mint Egyiptom, Asszíria, Babilon. Jónás valósággal megbotránkozik, amikor Isten azt mondja neki, hogy menjen Ninivébe és prédikáljon a város lakóinak. Akkoriban Ninive az Asszír Birodalom fővárosa volt, amely kegyetlen vérengzéseiről volt híres. Az asszír katonáknak nem jelentett lelkiismereti kérdést, ha fel kellett égetni egy egész várost. Minden további nélkül lemészároltak időset vagy éppen gyermeket. Akiket életben hagytak, azokat elhurcolták rabszolgának. Egy vaskampót akasztottak az emberek orrába vagy alsó ajkába, és így vitték el őket. Jónás esélyt sem akar adni a megtérésre ennek a kegyetlen és erőszakos népnek. Ellentétben Istennel, aki negyven napot ad a város lakóinak, hogy megtérjenek hozzá, s ha ez nem történik meg, akkor elpusztul a város Isten ítélete miatt.

Milyen érdekes egybeesés, hogy böjt első vasárnapja és nagypéntek között éppen negyven nap van. Nagypénteken pedig a keresztyén világ arra emlékezik, hogy Jézus Krisztus hogyan adta váltságul életét a mi bűneinkért. Belegondoltál már egyszer is, mit jelentett ez a negyven nap az Úr Jézus számára? Ha a többiek nem is tudták még, ő már pontosan tudta, mi vár rá. És az utolsó napokban mégsem magát siratja, hanem Jeruzsálemet, akinek népét oly sokszor akarta összegyűjteni, de ők ezt nem akarták. Azon is elgondolkodhatunk, mit jelentett ez a negyven nap a mennyei Atya számára. Végigkíséri Őt, ahogyan készül letenni az életét, és a végén nem enyhítheti a fájdalmát sem, sőt teljes mértékben magára kell hogy hagyja.

Tudjuk, hogy Jónás mégiscsak eljut Ninivébe, és az Isten szájából vett szavakat hirdeti. A város lakói komolyan veszik a hirdetett igét és böjtöt hirdetnek. Mind zsákruhába öltöznek. Ugyanígy tett a király is, s vele együtt a főemberek. Még az állatokat sem hagyták legelni. A király parancsára kihirdették, hogy mindenki kiáltson Istenhez, és térjen meg mindenki gonosz útjáról és az erőszakosságból. Mondhatjuk azt is, hogy Isten igéje célhoz ért. Hittek Istennek, szívük szerint megbánták és elhagyták bűneiket, az Úr pedig elfordította róluk az ítéletet – még akkor is, ha ezt később Jónás sérelmezi.

Vajon ma célhoz ér-e Isten igéje? Megmarad-e a szívünkben, vagy engedjük az útfélre hullani? Esetleg hagyjuk, hogy a világi gondok megfojtsák bennünk, vagy a Sátán kapkodja ki? Az igének szükséges jó talajba hullani, hogy ott új élet kezdjen el növekedni. Vetés előtt szükséges megművelni a földet. Nem vetjük az értékes vetőmagot a nyakig érő gazba. A szántásnál pedig nem a föld tetején húzzuk az ekét, hanem leengedjük azt a mélyre. Az előttünk álló időszak elsősorban legyen annak az ideje, hogy előkészítjük szívünknek a talaját Isten igéje számára. Hogyan tegyük ezt meg? Úgy, ahogy Ninive lakói: böjttel és imádsággal.

Olvassuk el a Bibliában azokat az igeszakaszokat, amelyeken keresztül Isten tanít bennünket a helyes böjtölésre, mert a böjt sokkal több annál, minthogy bizonyos ételeket egy időre megvonunk magunktól. Isten ugyanis nem azt nézi, hogy mi van a gyomrunkban, hanem azt, hogy mi van a szívünkben. A szívünkben meggyökerezett bűnöket nem elég a száránál fogva letépni, mert az egy idő után újra visszanő, és megfojtja az életet. Neki kell feszülni teljes erőnkkel és akaratunkkal, hogy kitéphessük azt gyökerestől. Ehhez elegendő erőt csak akkor kapunk, ha nem akarjuk megspórolni az Istennel együtt töltött időt, a csendes imádságot és az igeolvasást. Törekedjünk főként erre a két dologra, ne a kifogásokat keressük, hogy miért nem értünk rá. Istennek az kell, ami neked a legkedvesebb, és amiből a legnehezebben tudsz adni másoknak is. Ez pedig nem más, mint az idő.

Időt kér az Isten tőled, hogy a szívedre beszéljen és közel vonjon önmagához. Nélküle ránk is az ítélet vár, mint Ninivére, de ha megalázzuk magunkat az Ő hatalmas keze alatt, akkor felemel és megment bennünket. Lásd, Isten népe, így adja ma elénk az Úr a halált és az életet, az átkot és az áldást. Válaszd az életet, hogy élhess te és gyermekeid is. Ámen.

Barta Attila
fornosi lelkipásztor

Forrás: karpataljalap.net