Felhangolva: a KRISZ együttes
A dícsőítés nem csupán egy műfaj. A dícsőítés egy áldott állapot, egy kegyelemből eredő élmény, amikor az énekes és a közönség is egy szívvel és egy lélekkel érzi, hogy itt és most a Föld és az Ég összeér.
A Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezetnek mindig is volt saját dícsőítő együttese. Több évvel ezelőtt már készítettem interjút az együttessel, még a korábbi tagokkal. A Covid és a háború következtében viszont kisebb szünet következet be a működésében. Mára a régi tagok máshol szolgálnak, a KRISZ pedig megújult, és új összetételben folytatja a dícsőítést.
Az együttes öt lelkes tagból áll, ismerjük meg őket közelebbről: Kardos Ágnes, Csetneki Ferenc, Kopinec Emese, Pivnyeva Nikolett és Nagy István, az együttes vezetője.
– Mikor és hogyan sikerült összeállnia az új csapatnak?
István: Pontos dátumra nem emlékszem. Nikivel már régebben játszottunk dícsőítő zenét. Kollégisták voltunk Beregszászban és a FRIGY Band tagjaiként zenéltünk, ami számunkra szakkollégiumi szolgálat volt. Amikor bekerültünk a KRISZ vérkeringésébe, akkor vállaltunk különböző szolgálatokat. Balázs Antal, a KRISZ elnöke megkérdezte, hogy foglalkoznék-e a zenekar újjásszervezésével. Igent mondtam. Ez téli időszakban volt, és a rá következő nyáron a KRISZ-hét alkalmával alakult meg az együttes.
– Akkoriban ezek szerint nem működött már a régi formáció…
István: Akkor már nem. A szervezetnek nem volt saját dícsőítő csapata. A Covid és a háború miatt a KRISZ programjai csak részben valósultak meg. Gyakorlatilag fel kellett éleszteni az egész KRISZ-t. Ennek a legjobb eszköze volt a zenekar újjászervezése. A zene által nagyon sok fiatalt el tudunk érni. A zene által könnyebben csatlakozik mindenki.
– Hogyan sikerült a zenekar újjászervezése?
Az elmúlt két év arról szólt, hogy Kárpátalja-szerte minél több egyházközségbe, településre el tudjunk jutni, és vigyük a hírt, hogy a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet él, a fiataloknak van hova csatlakozniuk. Ez a fő küldetésünk most is. Öt taggal indultunk neki. Most is öten vagyunk, de két korábbi tagunk helyett most két új fiatal csatlakozott. Én, Niki és Ágnes lelkésznő elejétől kezdve vagyunk, később csatlakozott Emese és Ferenc, aki néhány hete van velünk.
– A KRISZ együttesben csak gitározol vagy énekelsz is?
István: Főként gitározok. Az eredeti formációban basszusgitároztam, akkor Balázs Antal lelkész gitározott. Most pedig én gitározom, a lányok pedig énekelnek. Niki az ének mellett zongorázik is.
Niki: Én arra emlékszem, hogy amikor az együttes még nem volt KRISZ együttesnek nevezve, akkor különböző dicsőítő formációk léteztek. És egy-egy alkalommal akik tudtak valamilyen hangszeren játszani vagy énekelni, együtt zenéltek. Én ekkor kezdtem a KRISZ-ben zenével szolgálni.
– Többiek? Néhány szót magatokról és mikortól zenéltek az együttesben?
Ágnes: Lelkész vagyok, három gyermek édesanyja és boldog feleség. Jelenleg a Péterfalvai Magyar Tannyelvű Református Líceum lelkészigazgatója.
A zene mindig is közel állt hozzám. Még az ungvári egyetemi éveim alatt az egyetemi gyülekezetnek volt egy dicsőítő csapata, számomra ott indult mindent. Nagyon sok helyre jártunk, saját dalokat szereztünk, majd amikor elkerültem teológiára, a távolság miatt kiléptem. De ezután mindig volt egy űr bennem, mert a dicsőítések és szolgálatok sokat adtak hozzá a lelki formálódásomhoz. S majd egy KRISZ-hét után többekben megfogalmazódott az a gondolat, hogy jó lenne, ha a KRISZ-nek ismét lenne egy dicsőítő csapata, mely meg is alakult ősszel, és engem is meghívtak. Azóta is örömmel és szívvel-lélekkel végzem a szolgálatot.
Ferenc: 24 éves vagyok, szaxofonon 6 éves korom óta játszom. A zene nekem mindig olyasvalami volt, amit szavakkal nem tudok kifejezeni: egy életérzés. A KRISZ zenekarhoz egy hónapja csatlakoztam, előtte hallottam róluk párszor. Amikor megkerestek, akkor örömmel csatlakoztam, és izgatottan várom a további munkát, ami előttünk van.
Emese: Tavaly nyáron csatlakoztam. Korábban énekeltem sokszor sok helyen. Zeneiskolában tanultam, kórustag voltam. A Péterfalvai Református Líceum diákjaként egy együttesben énekeltem öt éven át. Mindig is szerettem dicsőíteni, énekelni.
Ezekből kifolyólag adódott a kérdés, hogy szeretnék-e énekes lenni a KRISZ-nél. Először azt hittem, hogy csak viccelnek, de közben reméltem, hogy nem csak egy vicc. És valóban komolyan gondolták. Nem volt új a közeg, hiszen Nikivel egyébként is együtt dolgozunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládos Egyesület irodájában, így nem volt nehéz a beilleszkedés. Elkezdtük a próbákat és rábíztuk Istenre. Nagyon örültem, hogy szolgálhatok.
– A zeneiskolában milyen szakos voltál?
Emese: Zongora szakra jártam, de felnőttként már nem zongorázom. Jobban szerettem a kórust, az éneklést.
– Niki, a te életedben mikortól foglal el meghatározó szerepet a zene?
Niki: A családunkban többen is jártak zeneiskolába, így van is otthon egy saját zongoránk, ami mellé mindig szívesen ültem le, hiszen szerettem volna megtanulni rajta játszani, már csak azért is, hogy ne lógjak ki a sorból. Én is jártam zeneiskolába. A kötelező darabokat nem szerettem, de az ott eltöltött évek meghatározók voltak az életemben. Amikor lekonfirmáltam, elkezdődtek a szolgálatok, elkezdtem ifjúsági hétvégékre, programokra járni. Ott felfedezték, hogy játszom zongorán. Megtanultam az akkordokat, a zeneiskolában ezt sajnos nem tanítják, azt így utólag kellett elsajátítanom. Emellett az énekléssel is tudtam szolgálni. Szóval a zene egész pici korom óta része volt az életemnek, szolgálni pedig 16-17 évesen kezdtem el, mint ahogyan István elmondta, a FRIGY Band-ben, amikor a beregszászi főiskola diákja voltam. Magyar-angol szakra jártam, most fejezem be.
– Emese, te hol tanultál?
Emese: Én az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar szakára jártam. Egyébként ott is volt ifis dicsőítő csapat, az UREGY, amelynek szintén tagja voltam.
– Tehár akkor nem választottátok a zenei pályát. És te, István?
István: Nekem is gyerekkorom óta jelen volt a zene az életemben, de én talán egy kicsit később kezdtem, mint az átlag. Nem 6-7 évesen mentem zeneiskolába, hanem már 10 voltam. Ez egy véletlen folytán történt. Édesanyámék elküldtek egy népzenei táborba. A Kokas banda szervezésében ez volt az első Napsugár hagyománymegőrző gyermektábor. Ott azért figyeltek fel rám, mert én voltam a legmagasabb, és Karcsi bácsi megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem nagybőgőzni. Mondtam, hogy megpróbálom. Egyébként családunkban többen is zenéltek, és volt, aki felsőoktatásban is zenei végzettséget szerzett.
Ez a tábor egy hatalmas változást hozott az életembe. A nagybőgő számomra szerelem volt első látásra. Nagyon magával ragadott a hangszer. Sok érzelmet megindított bennem. A tábor után mindenképpen folytatni akartam, és emiatt irattak be édesanyámék a zeneiskolába.
– Amikor jelentkeztél a táborba, akkor még nem ismerted a nagybőgőt. Mi vonzott mégis? Miért mentél el?
István: Konkrétan azért mentem el, mert a plakáton azt olvastam, hogy lesz ijászat és ostorpattogtatás. Ez nagyon jól hangzott számomra. Eszem ágában sem volt zenélni vagy valamilyen hangszeren játszani. Táncolni meg főleg nem, mert borzasztóan lusta gyerek voltam. Aztán, amikor beiratkoztam a péterfalvai zeneiskolába, akkor rámzúdult az egész népművészet. A magyar népzene és néptánc szerelmese lettem. De mivel ez egy állami zeneiskola volt, ezért tanultam klasszikus nagybőgőt is Lakatos Dávidtól. A népzenére Kokas Karcsi bácsi tanított. Majd később a Péterfalvai Református Líceumba kerültem, ahol már nem volt időm a zenére meg más hobbira sem, csak az érettségire készültem. Viszont a líceumban elkezdtem gitározni. Ott volt nagyon sok gitár, és folyamatosan volt dícsőítő zene. Nekem is tetszett a hangszer, de anyukámnak is nagy álma volt, hogy megtanuljak gitározni. Ezért szabadidőmben elkezdtem játszani a hangszeren, hogy anyukámnak az álmát valóra váltsam. Tetszett is, nagyon gyorsan ment a tanulás, a fejlődés. Tizenegyedik osztály elején kezdtem el, és a ballagáson már én gitároztam. Internetről tanulgattam, nagyon sok anyag van a neten.
A gitározással együtt lépett be az életembe a dícsőítő zene, amit akkor is folytattam, amikor Beregszászba kerültem. Habár volt egy kisebb szünet, mert első két évemben nem voltam kolis. Amikor a református kollégiumba kerültem, ott indult el a közös dícsőítés a FRIGY-ben, és akkor ismerkedtem meg Nikivel is. A népzene is visszatért az életembe. A Kokas bandának az első formációja feloszlott. Mi voltunk a legidősebb növendékek, akiket ők tanítottak, ezért megkerestek engem és a legjobb barátomat, hogy lenne-e kedvünk újra muzsikálni. És hát nagy kedvünk volt hozzá. Azóta is aktív tagja vagyok a Kokas bandának. Csak ebben a háborús időszakban nagyon kevés a fellépés. Amikor még járhattam át a határon, akkor elég sok fellépésünk volt Magyarországon. Most hiányzik is, de egyelőre nincs hol és nincs kivel muzsikálni.
Ezért vagyok nagyon hálás a KRISZ-nek és a zenekarnak, mert ez a műfaj a háborúban is megállja a helyét.
Mindig is kerestem a lehetőséget, hogy mit tudnék tenni Isten ügyeiért. És hát a zenélés, a dícsőítés az, amihez értek, amit tiszta szívvel tudok csinálni.
– Hol van lehetőségeket fellépni, dícsőíteni?
Niki: Tavaly eldöntöttük, hogy el szeretnénk jutni különböző gyülekezetekbe, falvakba. Első körben elmentünk oda, ahova valók vagyunk. Miután láttak bennünket ezekben a gyülekezetekben, akkor kaptunk meghívást máshova is. Tíz fölött volt a gyülekezetek száma, ahova 2025-ben el tudtunk jutni. A szervezeten belül is vannak kisebb-nagyobb alkalmak.
– Milyen alkalmai vannak a KRISZ-nek?
Niki: Például a húsvéti, adventi dícsőítő alkalmak.
István: Ezek konkrétan dícsőítő alkalmak, ahol az igehirdetés kevesebb hangsúlyt kap.
Niki: Idén az alapszervezeteknél is fellendültek a hasonló események, ifjúsági találkozók. Már az idei évben is voltunk három ilyen alkalmon.
– Idén milyen további terveitek vannak?
Niki: Az idei tervekhez tartozik még, hogy eljussunk Viskre, Rátra és Fornosra.
– Milyen gyakran sikerül gyakorolni?
István: Nehézség számunkra az, hogy mindenki máshol él. Nem gyakran próbálunk: havonta egyszer, de az egy átfogó és hosszú próba. Ilyenkor megbeszéljük a zenekar ügyeit, mindent, ami fontos lehet. A próbán több éneket dolgozunk fel, nézünk át. Amikor több az alkalom, ahova hívnak, akkor igyekszünk gyakrabban összegyűlni.
– Milyen dalokat játszik az együttes?
István: Azt tudni kell rólunk, hogy a dalokat a saját ízlésünk szerint átdolgozva adjuk elő, hogy az számunkra is érdekes legyen. Már tavaly kezdődött el egy olyan folyamat, amely során az énekeskönyv dalait kezdtük el átdolgozni. Ezeket az énekeket az idősebb korosztály is ismeri, így ők is be tudnak kapcsolódni az éneklésbe. Ugyanakkor az átdolgozásukat a fiatalokhoz is elvisszük, ezáltal közösen tudunk dícsőíteni. Maga a stílus a jazz-es vonalat képviseli. Az a célunk, hogy minél több ilyen éneket dolgozzunk fel. Sok munkával jár, de igyekszünk.
– Te vagy az, aki feldoglozza a dalokat?
István: A zenei részével én foglalkozom, az énekkel inkább Niki és a lányok foglalkoznak. De mindenkinek az ötleteit meghallgatjuk, és igyekszünk együtt gondolkodni.
– Melyik énekeket adjátok elő?
Emese: Az énekeskönyvből a következőket: “Jöjj Királyom, Jézusom”, “Hadd menjek, Istenem, mindig feléd”, “Az Úr csodásan működik”, “Ó, Jézus, árva csendben”, “Siessetek, hamar lejár”. Vannak régebbi KRISZ-es énekek is, például a “Vezess sátradba, Uram”. És vannak az új dícsőítő énekek, melyeket a Sofár együttes vagy más újabb együttesek is énekelnek. Olyan dalokat is énekelünk, mint az “Éneklem a Te jóságodat”, vagy a “Hívlak, Jézus”, “Itt a szívem”, de vannak gyermekdalok is, mint az “Olyan örömöt, mint a forrás”. Ezt hittanon is nagyon sokszor énekeljük.
István: Pintér Béla-dalokat is énekelünk. Az Új Forrás együttes, a Mésa formáció is nagyon inspirál bennünket. A Mésa volt az, akitől először hallottuk az énekeskönyvi énekek átdolgozását, ők adták nekünk ehhez az ötletet.
– Lehet-e hozzátok csatlakozni? Nyitottak vagytok-e arra, hogy új tagokat fogadjatok be?
István: Ha valaki kedvet kap ahhoz, hogy csatlakozzon, akkor természetesen mi nem zárkózunk el. Viszont mostanában nem tolonganak a zenészek mifelénk. Ami a zenekarban követelmény, az egy tanúbizonyság a hitről, tehát számunkra a legfontosabb, hogy nem csak zenészeket keresünk, hanem olyan embereket, akiknek van megfelelő lelkülete és szolgálatként tudnak tekinteni az éneklésre. Mi a zenekarral nem keresünk pénzt, nem jár érte díjazás. Ez egy szolgáló csapat. Tehát szívesen várunk mindenkit, akinek fontos a szolgálat, és aki a zenében is valamilyen szintet elért, van zenei múltja. Legujabb tagunkat, Csetneki Ferencet én kerestem fel. Látásból ismertem és találkoztunk is többször, hallottam őt zenélni. Tudtam a szüleiről, nagyszüleiről, hogy reformátusok, akik aktívan részt vesznek az egyház életében. Szívesen csatlakozott, nagyon könnyen beilleszkedett. Mind emberileg, mind zeneileg nagy szükség volt rá, és nagyon jól kiegészíti a csapatot. Büszkék vagyunk rá, de az egész zenekarra is nagyon büszke vagyok. Két áldott évet tudunk magunk mögött.
– Milyen visszajelzéseket kaptok másoktól?
István: Gyakorlatilag mindig vannak visszajelzések. A dícsőítések után mostanában különösen érzem a Szentlélek jelenlétét. Most nagyon sok impulzus ért minket. A legtóbbi alkalmak nagyon áldottak voltak. A lányok mondták is, hogy sírtak az emberek. Inkább nem is néztem az arcokat, mert féltem, hogy elérzékenyülök. Ezeket a gyümölcsöket nagyon jó látni. Jó érzés, hogy az Isten munkálkodik általunk, eszközként tud használni. Számunkra ez a legnagyobb visszajelzés.
Niki: Én azt is szeretem ezeken az ifjúsági alkalmakon, amikor a fiatalok odajönnek, megölelnek és elmondják, milyen jól esett nekik, hogy szükségük van az énekünkre. Ők maguk kérnek énekeket, hogy mi legyen majd legközelebb. Mi is meg szoktuk tőlük kérdezni, hogy mi az, amit szeretnek. Ez már pozitív eredmény, ha már csak egy-két fiatalhoz eljut az üzenetünk.
Emese: Lelkészektől többször hallottam, hogy nagyon örülnek az énekeskönyvi énekeknek. Tényleg látom az arcokon, hogy amikor elkezdünk énekelni, akkor felismerik a dalt, ismerik a szöveget, és az idősek is be tudnak csatlakozni a dícsőítésbe. Ezt jó látni.
István: Amikor nagy gyülekezetbe megyünk szolgálni, kicsit tehermentesítjük a lelkészt, a kántort. Hiszen az egyik tagunk, Kardos Ágnes lelkésznő a Péterfalvai Református Líceumnak a lelkészigazgatója. Gyakran előfordul, hogy amikor valahol szolgálunk, akkor vállal igei szolgálatot is. Tehát énekelünk is, és ő prédikál is.
Niki: Ez a gyülekezetnek is egy frissítés.
István: Több impulzus van: nemcsak a zene más, az énekmód, a dícsőítés, hanem az igehirdető is.
– Ebben az online világban meg lehet-e találni, meg lehet-e hallgatni titeket az interneten?
Niki: Már korábban is gondolkodtunk azon, hogy kellene egy platform. De egyelőre még nincs. Az éneklésünket a közösségi oldalakon osztjuk meg, ki-ki a saját oldalán vagy a gyülekezet oldalán, ahol énekeltünk.
Fehér Rita