Moszkva még emlékszik ránk…

Nem titok, hogy a Kreml urainak megvan a maga véleménye Európáról, azon belül Magyarországról és Ukrajnáról is.

Időről időre a tudtunkra adják, Oroszország még nem felejtette el, hol van Kárpátalja, hol húzódott egykor a Szovjetunió nyugati határa, s a keleti szomszéd a jelek szerint azt is pontosan tudja, „mi fáj” nekünk. Az Európai Unió és Oroszország Ukrajnáért folyó mostani civakodásában Kárpátalja és a kárpátaljai magyarság kérdését is beveti Moszkva. Legutóbb a Stratégiai Kultúra Alapja (fondsk.ru) orosz internetes portálon Vlagyiszlav Gulevics tollából jelent meg e témába vágó írás Magyarország meg akarja szerezni Kárpátalját címmel, amelyet az ungvári ua-reporter.com is átvett.
Az írás alapját az a sokak által, meglehetősen sokszor hangoztatott, ám általában semmivel alá nem támasztott állítás képezi, miszerint Magyarország és a másik nyugati szomszéd, Románia ukrán területekre ácsingóznak, miközben az Oroszországtól különválva állítólag életképtelen és tehetetlen Ukrajna nem képes megfelelni a kihívásokra. A szerző tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint hogy friss példákkal támasztja alá e tézist, illetve hozzáigazítja azt az aktuális ukrajnai helyzethez.
„Eszembe jut az 1990-es évek eleje, az ukrán társadalom egy részének ostoba lelkesedése a függetlenség kapcsán. Ukrajna nagyon hamar szembesült a geopolitikai kihívásokkal, amelyekre senki sem merte elszánni magát, amíg az ország egy hatalmasabb államalakulat, a Szovjetunió része volt. Az ukrán függetlenség kikiáltásának napjától Ukrajna nyugati szomszédjai fokozott érdeklődéssel kezdték méregetni az egykori Ukrán SZSZKSZ területeit: Románia Bukovinára vetett szemet, Magyarország Kárpátaljára. És amíg az ukrán nacionalisták a »moszkál veszéllyel« (a moszkál az oroszok gúnyneve Ukrajnában – a szerk.) küzdöttek, Kijev minden területveszteségét nyugati irányból szenvedte el…” – fogalmazza meg bevezetésképpen álláspontját a szerző. Hogy konkrétan milyen területi veszteségekre gondol Gulevics, az nem egészen világos – talán a fekete-tengeri szikladarabra, a Kígyó-szigetre, pontosabban a tengerfenék alatti gázlelőhelyekre, amelyek miatt Ukrajna és Románia között még az előző évtized közepén vita alakult ki? –, az azonban nyilvánvaló, hová akar kilyukadni.
„Budapestnek olyan Kárpátaljára van szüksége, amelynek minimálisak a kulturális és egyéb kapcsolatai az orosz világgal – állítja. – E tekintetben a munka egy részét Budapest helyett Kijev végzi el, amely egy eleve gyenge, a külső behatásoknak engedő Ukrán Állam elnevezésű képződmény megkonstruálása felé vette az irányt, amelyben »ukránon« olyasvalamit kell érteni, aminek semmi köze az orosz kultúrához, az orosz világhoz. Kijevben nem szeretik felidézni, hogy Kárpátalját korábban Uhorszkaja Rusznak (Magyar Rusznak – a szerk.) nevezték.”
A szerző nem foglalkozik behatóbban azzal, vajon honnan származik egyáltalán, miként született a „magyar orosz” kifejezés, valamint annak minden származéka. Célja ugyanis nyilvánvalóan nem a történelmi tények tisztázása, hanem a kárpátaljai szlávok és a Moszkva központú mindenkori orosz birodalom kapcsolatának igazolása: csupán ama bizonyos „orosz világ” – elsősorban ukrajnai – híveinek igyekszik némi eszmei munícióval szolgálni, akik napjainkban elkeseredett küzdelmet folytatnak az úgynevezett ukrainofil beállítottságú nyugat-ukrajnai szlávsággal az országon belüli dominanciáért.
Érdekes megfigyelni egyébként, hogy az Ukrajna egységéért aggódó moszkvai ideológusok ugyanúgy kiemelt ellenségüknek tekintik a magyar Jobbikot, mint ellenlábasaik, az ukrán nacionalisták. Magyarország kárpátaljai „aktivizálódásának” bizonyítékaként Gulevics a magyar radikális párt vezetőinek október végi beregszászi látogatását hozza fel, valamint az Európai Unióval kötendő ukrán társulási szerződés aláírása feltételeként általuk megfogalmazott követeléseket: a nyelvtörvény betartását, a Tiszamelléki járás létrehozását stb.
„Figyelemre méltó, hogy a budapesti vendégek (vagyis a Jobbik politikusai – a szerk.) a kárpátaljai magyarokkal találkozva tárgyaltak a római katolikus, a görögkatolikus és a protestáns felekezetek képviselőivel, de eszük ágában sem volt találkozni a pravoszlávokkal. Ez a szelektív megközelítés világosan rámutat a Magyarország által Ukrajna legnyugatibb részére gyakorolt nyomás vektorára: még katolikusabbá, még protestánsabbá, és kevésbé pravoszlávvá tenni Kárpátalját” – teszi hozzá a cikkíró.
Bizonyos fokig még szórakoztató is, hogy a bennünket támadó orosz szerző milyen pontosan átlátja a magyarsággal kapcsolatos ukrán nacionalista megnyilvánulások ellentmondásait.
„Az ukrán Szvoboda párt, amely legalább annyira radikális, mint a Jobbik, szintén úgy határozott, hogy jó pontokat szerez a magyar témával – írja például Gulevics. – Anatolij Vityiv, a Szvoboda képviselője elítélve Vona Gábor és kollégái kárpátaljai látogatását, emlékeztette a magyarokat, hogy 1939-ben megszerezve Hitler támogatását, megsemmisítették Karpatszka Ukrainát. A. Vityiv úr csak azt felejtette el hozzátenni, hogy Karpatszka Ukraina ugyancsak Hitler támogatásának köszönhetően jött létre.”
A szerző a továbbiakban érzékletesen ecseteli, hogy a magyar jelenlét Ukrajna nyugati szélén a helyi élet minden szintjén, területén érzékelhető.
„Az igazság kedvéért jegyezzük meg: a kárpátaljai magyaroknak minden okuk megvan arra, hogy elégedetlenek legyenek Kijevvel – állapítja meg végül. – Amikor huszáros lendülettel nekiláttak megtörni a nemzeti kisebbségek gerincét az anyanyelvű oktatás betiltásával, az ukránosítás prése alá szorították őket, az ukrán hivatalnokok nem vették figyelembe Ukrajna legközelebbi szomszédjainak reakcióját ezekre a lépésekre. A szomszédok pedig türelmesen kivárták, amíg Kijev megtisztítja a kulturális szférát az orosz elemtől, azután hallatták súlyos szavukat. A kárpátaljai magyarok (amint a bukovinai románok és a krími tatárok) most már nem csupán az anyanyelvű oktatáshoz való jogot követelik, hanem saját kvótára tartanak igényt a helyhatósági szervekben. Ráadásul Magyarország (akárcsak Románia és Törökország) a NATO tagjaként, egyeztetve politikáját e katonai tömb keleti „terjeszkedési” politikájával, szűnni nem akaró nyomást gyakorol Kijevre, igyekezvén elérni a nemzettársak követeléseinek kielégítését.”
Talán nemcsak e sorok szerzőjének tűnik úgy, hogy a magyar politikai törekvésekről írva Gulevics valójában az ukrán nemzetpolitikát ostorozza. Ugyanakkor az orosz birodalmi mentalitás számára érthetően idegen és értelmezhetetlen az a megközelítés, hogy a kárpátaljai magyarság helyzetének rendezésére irányuló törekvések esetleg jogosak is lehetnek, s így csak közvetve van jelentőségük a geopolitikai játszmák szempontjából, ezért azon sem csodálkozhatunk, ha a cikkíró rejtett területi követeléseket sejt a magyar elvárások mögött.
Végül a cikk utolsó szakaszában teljességgel nyilvánvalóvá válik, amit addig csak sejthettünk, hogy a szóban forgó írás valójában nem minket, magyarokat, hanem az ukrán függetlenség híveit, azon belül is elsősorban az ukrán nacionalistákat és az Európai Uniót veszi célba.
„Itt hangsúlyozni kell, hogy Ukrajna ideológiai és kulturális-politikai megosztása teljességgel egybevág az Európai Unió érdekeivel. A darabokra fűrészelt Ukrajnát Európának (pontosabban az európai atlantistáknak) könnyebb bekebelezniük. Minél gyengébb a régiók kapcsolata a központtal, annál egyszerűbb olyan megállapodásokat kötni e régiókkal, amelyek nem veszik figyelembe a központ véleményét, annál könnyebb kivonni Kijev közigazgatási-igazságügyi befolyása alól az ukrán felségterület egész darabjait.
Európában abban látják az ukrán régiók közötti kapcsolatok meggyengítésének értelmét, hogy felkeltve az ukrán nacionalisták európai szimpátiáinak hullámát, a szárnyaik alá vegyék az ukrán régiók egy részét, megelőzendő a természetes »orosz reconquistát« – az orosz öntudat és az Oroszország iránti szimpátia újjászületését az ukrán régiók többségének lakóinál.
Addig is Oleg Tyahnyibokkal találkozva Bayer Mihály ukrajnai magyar nagykövet arról biztosította a Szvoboda párt vezetőjét, hogy Budapest minden tekintetben támogatja Kijev európai integrációs törekvéseit. A maga részéről Tyahnyibok, ez a »щирий патріот« (őszinte, lelkes hazafi – a szerk.) az ukrán-magyar együttműködés fontosságát hangsúlyozta Ukrajna energiahordozókkal való ellátása vonatkozásában (a gáz tíz százalékát Kijev Magyarországról importálja). Bayer biztosított arról is, hogy a magyar diplomaták készek konzultációs szolgáltatásokat nyújtani Ukrajnának az Európai Unióval való társulási szerződés aláírását követően.
Az euroatlantisták szemében az eurázsiai geopolitikai egyensúly aláásására szolgáló eszköznek tűnik annak az Ukrajnának a függetlensége, ahol a banderisták-uniátusok ideológiája szolgál mintául. Budapestnek pedig Ukrajna függetlenségére és közeledésére Brüsszelhez annak a projektnek a részeként van szüksége, amely Ukrajna és az orosz világ fennmaradó részének elválasztására irányul. A magányosan sodródó Ukrajnát, amely sóvárgó pillantásokat vet Európa felé, a magyar nacionalisták könnyebben győzik meg arról, hogy ne zárkózzék el a követeléseiktől.”
E profetikus szavakkal ér véget a Stratégiai Kultúra Alapjának cikke. Vlagyiszlav Gulevics eszmefuttatása mindenekelőtt azért hasznos olvasmány, mert emlékeztet, hogy Oroszországot kizárólag a birodalmi érdekek vezérlik – akármi legyen is időnként a látszat –, így bárki kedvét elveszi attól, hogy visszasírja a moszkvai urakat.