Betlehemi zarándoklat

Nem az számít, hogy közeledik-e az ünnep, hanem hogy én közeledem-e az ünnephez.

Ha jól tudom, még senki se számolta ki pontosan, meddig tartott József és az áldott állapotban lévő Mária útja Betlehemig, ahová – ahogy Lukács evangélista megjegyzi – népszámlálás miatt kellett elmenniük. Túlzó becslések szerint akár egy hónapig is tarthatott az út, de valószínűbb, hogy szűk két hetet, vagy tíz napot vett igénybe. Nem bölcs dolog spekulálni, de tegyük fel, ma van a napja indulásuknak.

Innentől már minden a születés felé mutat, minden a beteljesedéshez vezet, ahogy egy régi ének mondja: Amit Isten régente eltitkolt, az most teljes egyértelműséggel teszi nyilvánvalóvá.

Azért mondom ezeket, mert mostanában – ahogy látom és hallom –, egyre több kedvtelenség, mi több, rosszkedv kapcsolódik az ünnepi készületekhez. Az emberi lélek gyógyítói lassan külön, sajátos problémaként lesznek kénytelenek kezelni az ún. ünnepi frusztrációt. És ha hihetünk a statisztikáknak, a magyarok amúgy is derűtlen nép, az ünnep közeledte csak fokozza a nyomást. Pedig rosszkedvűen valóban nehéz jó elhatározásokat tenni, és a rosszkedvű ember aligha fogja fel az ünnepet úgy, hogy éppen akkor oldja Isten különös kegyelme terheinket.

Gyermekkoromban karácsony előtt édesanyám mindig küldött valami kóstolót a városi rokonoknak. A szerteágazó rokonsághoz mi, nagyobb gyerekek vittük el a pakkot vonattal, busszal. Olykor egy egész nap ráment. Sokszor dohogtam a feladat miatt. De ma már értem, hogy gyermeki szinten ez is csak afféle betlehemi zarándoklat volt: nem az számított, hogy meddig tart az út, hogy kedvemre való-e a rázatás és a törődés, hanem hogy a rokoni, baráti kapcsolatok megerősödjenek. Nem az számított, hogy közeledik-e az ünnep, hanem hogy én közeledem-e az ünnephez. Hogy az ünnepre én is mint a család reprezentánsa elvigyem szeretetemet.

Adventi közhely: nagy a sürgés-forgás, jövés-menés. Már ahogy mondom, szinte látom sokak arcán a tartózkodó kedvtelenséget, és hallom: de én aztán nem, én ebből inkább kimaradok. Mégis arra buzdítok mindenkit, hogy azt a néhány vagy éppen egyetlen utat, melyet annyi ideje halogat talán, tegye most meg: szülőkig, testvérekig, barátokig, azokig, akik régóta várnak erre. Az út vége az együttlét, az odaérkezés: és ez a lényeg. Ez rejti az áldást. Mert bármennyit sürgünk-forgunk, jövünk-megyünk, lótunk-futunk, e nélkül, vagyis a mieink nélkül nem tudunk a rosszkedvből, békétlenségből eljutni az örömhöz és a szeretet teljességéhez. Meddig tartott az út? Egy hónapig? Tíz napig?