Nélküle az úton

Menni. Érte lelkesedni. Imaházba ülni. Istentiszteletek tömkelegén részt venni.

Állandóan az alkalmakat keresni. Egészen extrém módon imádni. Kéz-feltartva. Arccal földre feküdve. Állva. Ülve. Sírva. Hangosan vagy halkan énekelve. Imát és éneket mantrázva. Kitartóan az írásokat kutatva. Üzenet nélkül is újra és újra. Menni érte. Kitartani. Tenni, amit kell. Nem kérdezni. Mondani, amit kell. Számon-kérni másokon, ha nem így tesznek. Emberfelettien vallásosnak lenni. Fanatikusan. Kiüresedni a vallásosságban. Népegyházasan vagy kisegyházasan, egyéni vagy közösségi vallásosságban. Formákban megélni. Mindent megüresíteni. Még az őszinteséget is liturgiává tenni a bizonyságtételben. Azt mondani, amit kell akkor, amikor kell. Vállalni. Ott lenni. El nem hagyni. Széket foglalni. Évtizedeken át abban ülni. Utolsóként is ottmaradni. Semmit nem kapva állandóan elégedetlenkedni. Nem adni, csak elvárni. Még magadat is odaadni, minden elé a szolgálatot helyezni. Családot feláldozni. Valahogy mégsem az igazi. Üresen maradni. Sóvárgó edény.

Az emmausi úton teológiailag okosakat mondani. Vitázni és számon-kérni, hogy te vagy az egyetlen, aki mindezt nem tudod? Tudni mindent, mégsem látni. Róla de nélküle vándorolni. Félelmetes utazás Jézus ügyében nélküle.

A feltámadást követően jegyzi a Biblia a számomra legmeghatóbb történeteket. Az egyik az, amikor két tanítvány Emmausba igyekszik. Beszélgetnek egymás közt mindarról, ami történt. Jól informáltak. Mégis az az ember érzése, hogy a semmiben lógnak. Sokat tudnak, érdekli őket a ügy, de valahogyan mégis kívül vannak rajta. Nincsenek összefüggések, csak információ-dömping. Racionális tudás. Jézus csatlakozik hozzájuk. Csak úgy lazán, könnyedén, ahogyan Jézustól már megszokhattuk. Nem szereti a felhajtásokat. Teljesen formabontó. Ő az, aki fehér ló helyett szamárháton megy be a fővárosba, és aztán ahelyett, hogy megkoronáztatná magát, keresztre feszítik. Aranykorona helyett töviskorona. Mindent másként tesz, mint amire számítanánk. Egy nagyon jó barátom egy ifjúsági konferencián, ahol ő volt a főelőadó, beült a fiatalok közé a hátsó sorba. Egészen addig ott ült, meghúzva magát, míg el nem érkezett a bemutatás ideje, és akkor felállt, és előre ment. Talán addig a fiatalok ferde szemmel néztek rá, hogy hé haver, nem vetted észre, hogy ez egy ifjúsági konferencia, itt tizenévesek vannak, te meg egy harmincas fickó vagy. Persze, ilyeneket nem mondunk ki, de biztos vagyok benne, hogy néhány fiatalnak átfutott az agyán a gondolat: ez meg mit keres itt. Nem tudja, hogy ez nem az ő korosztályának szól? Hogy itt egy nagy előadó majd kifejezetten tiniknek fog beszélni? Aztán hirtelen kiderült, hogy ő az a nagy előadó akit vártak. Zseniális. Szeretem, hogy ez a barátom ilyen formabontó. Irigylem. Én nem merek ennyire formabontó lenni. Szerintem Jézus is ilyen formabontó volt. Nem szerette a felhajtásokat, de kifejezetten szerette a meglepetéseket. Mindent újraértelmezett, hogy jobban megértesse az emberekkel, hogy miről szól az, amiről beszél. Így volt a törvénnyel, de a szituációkkal is. Odaszegődik a tanítványokhoz, és beszáll a beszélgetésbe. „Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (Lukács 24,15)

Azért szeretem, hogy Jézus beszáll a tanítványok által megteremtett helyzetbe, mert ez nagyon kifejezi Jézus stílusát. Nem egy általa teremtett új helyzetbe próbálja berángatni a tanítványokat, hanem belép a tanítványok által teremtett helyzetbe, és azt alakítja át. Az életünkkel is ezt teszi. Belelép, majd átstrukturálja. Hozott anyaggal dolgozik. Öt hal és két kenyér. Nem teremt mást. Abból hozza ki a csodát, ami van. Vízből bor. Nem a semmiből. Már van valami, arra építünk. Azt sokszorozzuk meg. Beteg embert gyógyítja meg, helyreállítja az életét. Ezt nagyon szeretem. Szeretem, mert azt üzeni, hogy Jézus lép be az ÉN életembe, és nem én az övébe. Ahogyan belép az életembe, elkezd mindent átalakítani benne. Kihozza belőled azt, amiről azt hitted, benned sincs. Eszedbe sem jutott. Szóval azt hiszem, hogy a mi Jézus-követésünk nagyon gyakran Jézus-nélküli. Jézus nélkül beszélgetünk és vitázunk róla. Annyira szeretném, hogy mind többször lépjen be Jézus a Jézus-nélküli Jézus-követők által teremtett helyzetekbe. Hogy megtörténjen a jézusi súlyponteltolódás. Mert azt már megértettem, hogy Jézus nélkül olyan dolgokon vannak a hangsúlyok, amelyek nem lényegesek. Jézus világítja meg az összefüggéseket. Megszabadít a már mindent tudunk, csak semmit sem értünk, de úgy érezzük, hogy értenünk kell kényszerétől. Jézus belép a beszélgetésbe. Helyrerakja a dolgokat. A tanítványokat is. Persze, nem ismerik fel. Döbbenet.

Majd megtöri a kenyeret, és ugyanazt mondja, amit a feltámadás után már sokszor: békesség nektek. A héber shalom szó épp ezt jelenti: minden a helyére kerül. Fenomenális békesség.

Konklúzió: nem hevült a szívünk, amikor beszélt hozzánk? – kérdezik egymástól. És nem. Érdekes, hogy sokszor életünk legjelentősebb helyzetei utólag válnak világossá. Fel sem tűnt, hogy alapjaiban változtatta meg az életem. Ezt is nagyon szeretem benne.