Határok közé zárva

A Nagyszőlősi járás legdélebbi nyúlványában, egy zsákszerű kiszögellésben terül el a magyar–ukrán, illetve az ukrán–román határ közé ékelődő, 1075 lelket számláló, 90 százalékban magyarlakta Fertősalmás, ahonnan hajnali öt órakor indul az első autóbuszjárat a járási székhely felé, hogy csaknem egyórai zötykölődést „túlélve”, befusson a 37 kilométerre eső Tisza-menti városba, s naponta háromszor megtéve az oda-vissza utat, este hatra tér haza a Túr jobb partján fekvő községbe, mely a Nagyszőlős-vidéki falvak közül talán a legmesszebbre esik Ugocsa központjától.

Mocsarak és vadalmafák emléke

A településről első ízben egy 1319-es keltezésű oklevélben olvashatunk Almas (vagyis almás) néven, ami a községet övező erdőkben egykor bőven termő vadalmafákra utal, míg a „fertős” előtagot csupán a XVIII. században kapcsolták a helységnévhez, mely a falu mellett hajdan szélesen elterülő lápok emlékét őrzi, a régi magyar nyelvben ugyanis a fertő szó még mocsarat jelentett (lásd az ingoványok közt hullámzó Fertőtavat). A helység a múltban tipikus kisnemesi község volt, kevés jobbággyal és nagyobb számú, földtelen zsellérréteggel. A XVI. században, a hitújítás során szinte az egész falu reformátussá lett, a gyülekezet azonban – korábbi fatemploma helyén – csak 1812-ben építtette fel kőből emelt, klasszicista stílusú, jelenlegi szentegyházát, a harangtorony falait pedig 1868-ban húzták fel.

Egy évvel a „magyar világ” 1938-as visszatértét követően, a később külföldre áttelepült Széll nemzetség tagjai obeliszket állítottak a templomkertben az I. világháború 23 helybeli áldozata emlékére, melyet szerencsére a szovjet érában sem pusztítottak el, csak egy vékony malterréteggel vonták be a szövegét, így miután a rendszerváltást követően eltávolították a fedőréteget, ismét olvashatóvá vált a hősi halottak névsora. A II. világháborúban 11 fertősalmási honvéd esett el, s ugyanennyi pusztult el az 1944 őszén a sztálinisták által elhurcolt 90 férfi közül. A deportálások egyik túlélője a 87 éves Nagy Aladár.

„Egy hadifogoly német katonaorvosnak köszönhetem az életemet”

– 1924-ben születtem egy 40 holddal rendelkező gazdálkodócsaládban – idézi fel beszélgetőtársam a múltat. – Heten voltunk testvérek, de csak a legidősebbikünk, valamint én, a legkisebb gyermek értük meg a felnőttkort. Édesapám jelentős számban nevelt növendék szarvasmarhákat, s felerészben ezek eladásából, felerészben pedig a szántón learatott szemesek értékesítéséből tartotta fenn a családját. A terményt a „magyar érában” a Futura állami cég, míg az üszőket és a tinókat egy garbóci kereskedő vásárolta meg (a nevezett község Fertősalmás szomszédja, „csak” az ukrán–magyar határ választ el tőle). Azután 1944 őszén bevonultak az oroszok, s november 18-án az első helybeli csoport tagjaként indultam el a „háromnapi munkába”, amibe kishíján belehaltam. Magammal vittem édesapám imakönyvét, mellyel drága öregem magát erősítgette az első világháború lövészárkaiban, s én is ennek a könyvecskének köszönhetem, hogy nem roppantam össze lelkileg a lágerben. Előbb Szolyvára gyalogoltunk, ahol hál’ Istennek elkerült a hastífuszjárvány, majd január 21-én – őszi ruhában – nekivágtunk a hegyeknek. Kilenc napig tartott az átkelésünk, miközben a szabad ég alatt, a hóban fekve, szorosan egymáshoz bújva dideregtük át az éjszakákat, Novij Szamborba érve pedig bevagoníroztak minket, s elindultunk a makajevkai munkatábor felé. Százan voltunk bezárva egy marhavagonba, naponta egy veder kását adtak be ennivaló gyanánt, s a kocsiba befújt havat ettük, hogy egy kicsit oltani tudjuk a szomjunkat.

Két hét múlva értük el az úti célunkat, ahol egy barakkban helyeztek el bennünket, az ott álló téglakályhát ellenben csak vizes tőzeggel „fűtötték”, ami szinte semmi meleget nem adott. Egymás mellé zsúfolták a priccseinket, így olyan szorosan feküdtünk rajtuk, hogy ha az egyikünk megfordult, akkor mindannyiunknak vele kellett fordulnia, de csak kettesével kaptunk egy takaróvá „kinevezett” rongypokrócot. Nem csoda, hogy vizes mellhártyagyulladást kaptam, s Isten után csak egy hadifogoly német katonaorvosnak köszönhetem az életemet, aki kikúrált a betegségből. Különben az egész táborban csupán két doktor foglalkozott a betegekkel: ő meg egy orosz orvosnő. 1945 tavaszától az év őszéig tartott a kezelésem, miközben többször is megcsapolták a mellemet, hogy megszabaduljak a felgyülemlett folyadéktól. A felépülésemet követően aztán hazaengedtek, s egy ideig még az édesapám földjén, a szüleimmel együtt gazdálkodtam, mígcsak 1948-ban – padláslesöprésekkel – minket is be nem kényszerítettek a kolhozba. Onnan mentem nyugdíjba, öt éve megözvegyültem, de van két fiam, két unokám és négy dédunokám, így mégsem maradtam egyedül.

A kopjafától a falufejlesztéshez nyújtott támogatásokig

– A KMKSZ helyi alapszervezetét a kezdetek kezdetén, 1989-ben alapítottuk meg, s jelenleg 210 tagot számlálunk – fejti ki Bíró Irma alapszervezeti elnök. – Már megszületésünk évében kopjafát állítottunk a temetőben a Gulagon elpusztult falubelijeink tiszteletére, a következő esztendőben pedig – a templomkertben – felavattuk a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékművét. 2000-ben márványtáblát helyeztünk el a szentegyház falán, tisztelettel adózva a néhai id. Czirók Béla tiszteletesnek, aki 1936-tól 1984-ig szolgálta a református gyülekezetet. A néphagyományok őrzése céljából magyar népviseleteket varrattunk, és citerákat készíttettünk a helybeli általános iskola számára, hogy a tanulóknak legyen miben és mivel fellépniük a kulturális rendezvényeken. 2006-ban táncvetélkedőt, két év múltán pedig jelmezes farsangi bált szerveztünk az oktatási intézményben. Többször is anyagilag támogattuk a nyári egyházi gyermektáborokat, két alkalommal pénzt gyűjtöttünk az iskolai felújítási munkálatokra (az egyik esetben egy tanterem újrapadlózására), segítséget nyújtottunk az új parókia felépítéséhez, a templom nagytatarozásához, tavaly pedig támogattuk a családorvosi rendelő felújítását. Megemlékezünk a sztálini lágerekben elhunyt fertősalmásiakról, rendszeresen megünnepeljük március 15-ét, s természetesen részt vettünk, illetve részt veszünk a KMKSZ programjaiban, a Zöld Programtól a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozatokkal kapcsolatos ügyintézésig, melynek során mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy eddig 118 helybeli lakos jusson vízumhoz.

Templom és iskola

– Hétszáz lélek alkotja a Fertősalmási Református Egyházközséget – mutatja be gyülekezetét Homoki Tibor lelkipásztor. – Korábban egálban volt a születések és az elhalálozások száma, ám az utóbbi öt évben átlag 12 temetésre, hat-hét keresztelőre, s mindössze két-három esküvőre kerül sor. Sajnos, a magyar szülők kevesebb gyermeket vállalnak, mint régebben, így az idén a nyolc roma mellett csak négy magyar elsős lépte át az iskola küszöbét, de az utóbbi időben már a jelentős számú cigány lakosság körében is csökken a születések száma.

Az idén 16 tanár 103 diákot oktat az 1965-ben épült általános iskolában, s pillanatnyilag 30 roma tanulója van az intézménynek, akikkel első osztályos korukban komoly beilleszkedési problémák adódtak, illetve adódnak, kb. egy hónapot vesz igénybe, mire elsajátítják a közösségi élet szabályait. Jelenleg három fertősalmási diák jár a Beregszászi Magyar Gimnáziumba, mindössze egy-két végzős tanul tovább a Nagypaládi Móricz Zsigmond Középiskolában, s ugyancsak kevesen választják a Tiszapéterfalvai Református Líceumot, a ballagók többsége a nagyszőlősi szakközépiskolákban sajátít el valamilyen szakmát. Az oktatási intézmény évek óta gyümölcsöző kapcsolatokat ápol a magyarországi Balmazújvárosi Kamilla Terápiás és Diáksport Egyesülettel, mely sportszerekkel, iskolabútorokkal és konyhai felszerelésekkel támogatja az iskolát, melynek egyik tanulója az elmúlt tanévben 2. lett a járási ukrán nyelv és irodalomvetélkedőn. A KMPSZ által lebonyolított megmérettetéseken a diákok közepes eredményeket érnek el, a járási asztalitenisz-versenyeken viszont elég jól szerepelnek, tavaly két tanítványuk is az első nyolc között végzett.

„A lakosság kétharmada a mezőgazdaságból él”

– Mindössze 20-30 lakos vállalt munkát a Tiszapéterfalvai Vimark Cipőipari Kft.-ben, a Tiszaújlaki Cipőgyárban, illetve Nagyszőlős üzemeiben – tájékoztat Bíró Irma. – A férfiak egy része az építőiparban helyezkedett el, többnyire Kelet-Magyarországon, hogy gyakrabban hazautazhassanak a családjukhoz, s viszonylag kevesen dolgoznak a kijevi, valamint az odesszai építkezéseken. A lakosság kétharmada a mezőgazdaságból él, a kolhoz felosztásakor 1,10 hektáros parcellákat osztottak szét a volt tagok között, míg a 8-10 farmer a 4–8 hektárt kitevő kisbirtokából próbálja fenntartani önmagát. Csak a gazdák negyede rendelkezik saját gépparkkal, a többiek velük műveltetik meg a földjüket. Jellemző a krumplitermesztés, de nem sokan rendelkeznek saját teherautóval, a többség a személygépkocsijához kapcsolt utánfutóval szállítja be a burgonyát a nagyszőlősi piacokra, ám a kicsiny felvásárlóerő miatt az utóbbiak adnak könnyebben túl a termésükön, a nagyobb gépjárművükön tíz tonnát is befuvarozó gazdák nemegyszer csak az áru felét tudják pénzzé tenni, a többit kénytelenek hazahozni. Aki csak teheti, malacot is nevel eladásra, korábban pedig sokan dolgoztak mezőgazdasági idénymunkán Magyarországon, s az ott szerzett tapasztalatok felhasználásával legalább harminc család nagyobb tételben termeszti a paradicsomot, valamint a hálóra felfuttatott uborkát, ám még csak nyolcan-tízen építettek fóliaházat. Négy konzervgyár pedig felvásárlóközpontot nyitott a községben, de potom áron veszik át a termést.

– Ötven kopijkát fizetnek a paradicsom kilójáért, s januárban számolnak el az augusztusban leadott áruért – panaszolja egy névtelenséget kérő farmer. – Inkább a nagyszőlősi piacokra viszem be a termést, de ott is csak 1-2 hrivnyát kapok kilogrammjáért, s egymás után két nap is meg kell tennem az oda-vissza utat, hogy legalább részben értékesíteni tudjam a paradicsomot. Ha pedig másodszorra sem tudom eladni azt, már alkalmatlan az emberi fogyasztásra, így a disznóimmal etetem meg a zöldséget. A krumplin – kényszerűségből – 70-80 kopijkás kilogrammonkénti áron adok túl, különben senki sem venné meg azt, s két tonna káposzta van a nyakamon, amit nem tudok eladni. Az önköltség magas, az árak alacsonyak, a járási központtól való nagy távolság és a drága üzemanyag miatt pedig a beszállítás is sok pénzt emészt fel, így már szinte nem is éri meg, hogy megműveljem a földemet.

Ácsmunka és malactartás

– Nyolc éve még Magyarországon dolgoztam mint ács, ahol egy tapasztalt mesterember keze alatt sajátítottam el a szakmát, de nagyon hiányzott a család, így hazajöttem, s itthon folytatom a mesterségemet – magyarázza Taracközi Sándor. – Pár falubelimmel együtt gyakran vállalunk ácsmunkát Kárpátalja-szerte, Ungvártól Rahóig, de a közelben is kapunk megrendelést, az idén például új tetőszerkezetet készítünk a helybeli óvoda számára, s nagyjából már be is fejeztük a munkát. Emellett gazdálkodunk is, nagyban foglalkozunk malacneveléssel. Három-négy kocát tartunk, melyek évente kétszer lefialnak, s ötven malaccal „ajándékoznak meg”, melyek mindegyikét el tudom adni Beregszászban vagy a vasárnapi nagyszőlősi nagypiacon, ahol 250–300 hrivnyát kapok darabjukért. Egyforma mértékben támaszkodunk az ácsmunkára, illetve a jószágtartásra, az idén tavasszal pedig korai zöldbabot is árusítottam. Csak így, „több lábon állva” tudjuk biztosítani a megélhetésünket.

Lajos Mihály

Kárpátalja