Könyvajánló: Átokvölgye – Nikola Suhaj

Ivan Olbracht: Átokvölgye – Nikola Suhaj. General Press kiadó, 2005.
A Kárpátalja irodalmában két tekintélyes tradíció, a magyar és a cseh hagyomány olvad eggyé sajátlagos hangulattá. A vidék írói éppúgy táplálkozhattak Karel Čapek és Franz Kafka örökségéből, akárcsak a mi Máraink akkoriban kifejlő, senki máséval össze nem téveszthető stílusából (igaz az azóta a nemzetközi kánon részévé lett magyar írót a művek megszületésekor cikkei mellett legfeljebb a nem sokkal az Átokvölgye előtt megjelent Egy polgár vallomásai alapján ismerhették).

Ám Máraival ellentétben Ivan Olbracht nem a felvidéki, frankfurti vagy pesti polgárságot, hanem a kárpátaljai apró falvak egyszerű emberét választotta témájául az Átokvölgye és a Nikola Suhaj című regényeihez.

Az első világháború utáni Kárpátalja, akárcsak az Amerikai Egyesült Államok, népek, kultúrák olvasztótégelye volt. Egymás mellett, egymást nem háborgatva élt itt magyar, ruszin, zsidó és cseh. Ami még megkülönböztette e tájat más régióktól, az a falvak elmaradottsága, modernizálatlansága volt. A mózesi törvények és a kabbalisztikus tanítások idejének, a babonák középkorának, a szabadságharcok betyárvilágának élő, megszakítatlan hagyománya úgy választotta el az elgépiesedő újkortól Kárpátalját, ahogy a hegyi zárványtavat választják el a havasi legelőktől az aprócska állóvizet körülölelő hegycsúcsok.

Ebben az időtlen, örökkévaló miliőben játszódik Olbracht valószínűleg legismertebb – Magyarországon mindenesetre több kiadást megért – műve, az Átokvölgye elbeszéléscsokra. Elbeszéléscsokrot írok, jóllehet a kötetet kitevő két novella és egy terjedelmét tekintve inkább kisregénynek beillő történet mindegyike önálló, kerek mű, a szereplők, az eseményekre való hivatkozások, a kronológia azonban bármennyire lazán, mégiscsak összefűzik, egységessé teszik ezt a kvázi-regényt.

Az Átokvölgye hősei egyszerű zsidók, akik képtelenek elfogadni a köröttük zajló változásokat, akik körömszakadtáig védik tradícióikat, vallásukat, és a kívülálló számára együgyűnek feltűnhető életmódjukkal sikeresen küzdenek a fennmaradásért. Gondot csupán az jelenthet, ha szembesülni kénytelenek a külvilággal, melyet még inkább képtelenek befogadni és eltűrni, mint a külvilág az ő bogaras szokásaikat, vallási elvakultságukat.

E kibékíthetetlen egymás mellé rendeltség az utolsó, leghosszabb történetben csúcsosodik ki, melyben a szép szemű Sáfár Hanna tekintete szomorodik el örökre, amikor szerelméért, a hite-és nevehagyott Ivo Karadžičért felvállalja a szüleitől elszenvedett fogságot, a szégyent és a kiközösítést.

Olbracht – ambivalens érzései ellenére – mindvégig a hagyománytisztelők, a kisemberek oldalán marad, és mintegy elsiratja, elsirattatja az immár nyilvánvalóan halálra, vagyis kikerülhetetlen asszimilációra ítélt közösséget.

Ugyanilyen kétszívű attitűd jellemzi Nikola Suhaj, az utolsó kárpátaljai betyár történetét. A regényben a romantika vadregényessége és meseszerűsége, az öntörvényű szabadságszeretet, a gazdagokat megsarcoló, a szegényeket megsegítő igazságosztó (baloldali beállítottságtól is megtámogatott) nosztalgikus dicsőítése ütközik a gyilkost üldöző, krimikre emlékeztető csendőri akciók realizmusával.

Olbracht hiába a korát jól ismerő, elfogadó író, szimpátiája a vadállatokhoz hasonlóan mindenféle emberi törvény és bírálat felett álló betyárhoz vonzza, akit a ritka, ámde annál gyönyörűbb metaforikus képekkel lényegít át örökéletű népi hőssé.

A jelen kiadást alkotó két mű egyformán elgondolkodtató, énünk, a világhoz és a múlthoz való viszonyunk átértékelésére késztető remek. Amit manapság a holokausztról készült, vagy a szuperhősök emberfeletti tetteit ecsetelő filmekben megrázó, avagy felemelő élményként megélünk, mindaz – noha másképp, más hangsúlyokkal – megtalálható e nagyszerű, felkavaró Olbracht-kötetben is.