Pál Feri atya: Az irgalmasság mindig cselekvés is

Hogyan jelenik meg az irgalmasság az emberi kapcsolatokban? Hogyan tanulhatunk meg irgalmasak lenni? Az irgalmasság szentéve apropóján e kérdésekről beszélgettünk Pál Ferenc atyával – közismert nevén: Pál Ferivel.

– Ha ezt a szót vesszük: irgalom, irgalmasság, a mai ember számára némileg múzeuminak hat. Hogyan lehet mégis akár egy nem hívő embernek is elmagyarázni, hogy megértse a jelentését?

– A teológiai tanulmányaimhoz nyúlnék vissza: azt tanultam, hogy az irgalmasságnak megfelelő héber kifejezés képisége ahhoz kapcsolódik, ahogy az anyának a méhe megmozdul. Ezt a gondolatot folytatva úgy is mondhatnám, hogy amikor a legbelső részeink megindulnak, megmozdulnak, ott történik velünk valami. Tudjuk, hogy az érzéseknek, érzelmeknek a színhelye nem is annyira a szív, hanem a zsigereink, a beleink, a gyomrunk, a méhünk. Amikor az édesanyának a méhe megrándul, amikor az anya egyszer csak átéli, hogy van egy védtelen csecsemő, egy kiszolgáltatott lény, aki teljes mértékben függ attól, hogy kap-e gondoskodást, törődést vagy sem, és ez csak rajta, az anyán múlik: tehet vele jót, de pusztán azzal, ha elhanyagolná, azzal a csecsemő elveszne, meghalna. A cselekvőkész jóindulat, amit az édesanya érezhet a saját kiszolgáltatott, tehetetlen gyermeke iránt, az irgalom kifejezése, ebből a képből, ebből az emberi viszonyból eredeztethetően ezt mindenki megértheti.

– Az irgalom szót többnyire Istenhez kötjük, az, hogy ránk is vonatkozhat, távolinak tűnik. Pedig az irgalmasság szentévének a Lukács evangéliumából vett jelmondata – Legyetek irgalmasok, mint az Atya – erre szólít fel minket Jézus szavaival. Hogyan tud egy ember irgalmas lenni, miben jelent ez többet, mint ha csak azt mondjuk: ez az ember jó?

– Mentálhigiénés szakemberként az irgalmat döntően az együttérzéshez tudom kapcsolni. Az együttérzésnek pedig megvannak az élettani gyökerei, vagyis hogy működik bennünk egy tükörneurális hálózat, ami lehetővé teszi, hogy képesek legyünk olyan érzéseket átélni, megélni, megtapasztalni, amelyek nem a mi helyzetünkből fakadnak, hanem egy másik személyéből. Egy másik emberrel történik valami, ami bennem érzelmeket kelt, mintha én élném át, velem esne meg. Ezért az irgalom nem egyszerűen csak valakinek a megértése, hanem a hátterében ott az együttérzés, az együttérzés hátterében pedig megjelenik érzelmi, testi szinten abból valami, ami veled van, amit te élsz meg. Aztán az irgalomhoz kapcsolódik az ebből fakadó cselekvés, mert különben csak részvét, vagy érzelem, egy hangulat vagy hozzáállás, jóindulat vagy jó szándék lenne. Az irgalom cselekvésre késztet, aminek a hátterében ez a megélt tapasztalat található, ahogyan engedtem, hogy a másik ember, annak a nyomorúsága, a szenvedése, a fájdalma vagy – és elsősorban – kiszolgáltatottsága hatást gyakoroljon rám. Amikor megélem valakinek a kiszolgáltatottságát, vagy akár annak lehetőségeit, hogy valakivel valami rosszat tegyek, ártsak neki vagy egyszerűen csak valamilyen igazságot helyezzek előtérbe az irgalommal szemben. (Tudatosan ütköztetem ezt a kettőt, miközben a kettő kiegészíti egymást.) Amikor hozok egy döntést, hogy az irgalmat fogom előtérbe helyezni, akkor lemondok arról, hogy jogosan valami mást tegyek, mint amit az irgalom diktál bennem.

– Nem könnyű, mégis hogyan lehet elkerülni, hogy ne az igazságérzetünk kerekedjen felül az irgalmasságon? Hogyan lehet az irgalmasságot és az igazságosságot harmóniába hozni?

– Nemcsak alapigazságaink vannak, hanem alapdilemmáink, alapkonfliktusaink is. Az irgalmasságnak és az igazságosságnak a feszültsége bennünk föloldhatatlan belső dilemma és konfliktus, de mégis megtanulhatunk úgy tekinteni a kettőre, hogy ne egymással szemben, ütközésben legyenek, hanem egymást kiegészítő igazságként, értékként tekintsünk rájuk, amelyek néha konfliktusba kerülhetnek egymással úgy, mint a férj meg a feleség, vagy a szülő és a gyerek. A feleség és a férj sem akarják mindig ugyanazt, de ez nem jelenti azt, hogy őket egymással szembehelyezve kellene látnunk, akkor sem, ha nézeteltérésük van.

Az igazság nem ugyanaz, ha irgalmatlanul képviselem, mint ha irgalmasan. Istenhez közelebb álló az igazság, ha azt irgalommal képviselem, mint ha tagadom vagy irgalmatlanul képviselem.

John Gottman amerikai családterapeuta mondott egy nagyon izgalmas kijelentést: „A család nem az a hely, ahol bárkinek is igaza lenne.” Értelmezhetjük ezt tévesen, gondolhatjuk, hogy ez az igazság leértékelése, vagy elkendőzése. Nem erről van szó azonban: ha a családban családként éljük meg az összetartozásunkat, vagy egy társkapcsolatban társkapcsolatként éljük meg, ahogy egymáshoz viszonyulunk, akkor ha te valamit jobban tudsz, mint én, az engem is gazdagít. Ha valamit jobban látsz, mint én, ha helyesebb döntést hoztál, az nem ellenemre van, hanem kiegészít és gazdagít engem, mert mi együtt alkotjuk a kapcsolatot, egy családhoz tartozunk. Ezért nem véletlenül a család az irgalmasság vagy a megbocsátás megtanulásának az elsődleges közege. Ez sosem jelenti azt, hogy az igazságot tagadjuk, hanem azt mondjuk, hogy az az igazság, ami nálad van, aminek fényében kiderülhet az, hogy én valamit nem tudok jól, vagy tévedtem, nem megbélyegez engem, nem lealacsonyít, nem megalázó, megszégyenítő rám nézve, hanem engem gazdagító igazság. Milyen nagyszerű dolog az, ha egy családban – ha valakinek igaza van – azt nem fegyverként használja, hanem olyan értékként, amely a másik javára lehet és kiegészítheti őt. Milyen nagy dolog, ha valaki másnak van igaza és nem nekem, mégsem érzem azt, hogy ez fenyegetné az önbecsülésemet, hanem azt gondolhatom: milyen jó, hogy mi kapcsolatban vagyunk, mert így részesülhetek az értékességedből!

– Mondta, hogy leképeződnek bennünk a másikban lévő negatív dolgok, de sokszor lehetséges az, hogy a másik ember egy olyan cselekedetet, olyan bűnt követ el, amelyet nem tudok megérteni. Nem csak az igazságérzetemet sérti, felfogni sem tudom. Hogyan lehet arra törekedni, hogy mégis ilyen helyzetben is irgalmasan tudjak bánni a másikkal?

– Fontos, hogy megkülönböztessük azt, hogy valamit megértek, megértő is tudok lenni vagy pedig hogy egyetértek valamivel. Ha megengedem magamnak azt, hogy ne értsek vele egyet, akkor nagyobb szabadságom lesz arra, hogy közben megértsem, miért történt az, ami, miért cselekedett úgy a másik, ahogy tette. Ha az sem segít nekem, hogy kimondom: nem értek egyet azzal, amit csináltál, akár a családban vagy szoros emberi kapcsolatban, és a szabadság, hogy ezt kifejezhetem, nem segít abban, hogy egyébként ezzel párhuzamosan meg tudjalak téged érteni, akkor érdemes az érzések és érzelmek világa felé haladni. Az együttérzést vagy a részvétet, a másik megértését leginkább akkor tudjuk megélni, ha beleéljük magunkat a másik helyzetébe, annak szerepébe, abba, amit és ahogy ő megélhetett abban a helyzetben. Vagyis addig nem tudok valakit egyáltalán megérteni, ameddig semmilyen módon nem látom és képzelem el az életet onnan, ahonnan ő látta. Akkor, ha belelépek a cipőjébe, felveszem a kabátját, vagy belebújok a bőrébe, ezzel a nagyvonalú gesztussal hajlandó vagyok szerepet cserélni ővele és megpróbálom az életet megtapasztalni onnan, ahonnan ő látta, ezzel összefüggésben általában magától megjelenik bennem valamiféle fordulat, ami túlvezet a sértettségemen.

Amikor valakit nem tudok megérteni, vagy nem is akarok irgalmazni, ezekben az esetekben beszűkült lelki és érzelmi állapot jön létre bennem, amiben a saját fájdalmamat, veszteségemet, nyomorúságomat tudom csak megélni és nem tudom átérezni, amit a másik megélhetett. Ezekben az esetekben hajlamosak vagyunk magunkat csak jónak látni, a másikat pedig csak rossznak. Ilyenkor azt mondom: ebben a helyzetben kétségkívül ott tartok, hogy úgy látom, te voltál rossz és én jó. Közben tudom, hogy az életben néha jót teszek és néha rosszat, és hogy ez veled is pont ugyanígy van. Ekkor létrejöhet köztünk hasonlóság és egység, mert azt mondom: eddig azt gondoltam, mi semmilyen módon nem kapcsolódunk egymáshoz, mert te rossz vagy és én jó vagyok, ezért nekünk nincs közünk egymáshoz. De ha azt mondom, hogy egyszerre vagyok jó és rossz, s te is egyszerre vagy jó és rossz, egyszer csak közünk lesz egymáshoz. Nem különbözünk annyira egymástól, miközben lehet, hogy egy konkrét helyzetben te tényleg tettél valamit, ami nekem nem esett jól, vagy bűn volt.

– Eddig arról beszéltünk, hogy mi hogyan lehetünk irgalmasak. Kicsit szeretnék a másik oldalra is rávilágítani: amikor én szorulok rá arra, hogy a másik irgalmazzon, de azzal szembesülök, hogy a másik nem képes velem szemben irgalmasan viselkedni. Ilyenkor mit tudok magam tenni, hogy ezen túllendüljek?

– Az irgalmasságnak a létjogosultsága, értékessége amiatt is olyan nyilvánvaló, hogy mi magunk is átéljük a tökéletlenségünket és azt, hogy néha kiszolgáltatottá válunk a kapcsolatainkban vagy a családban, és hogy nem tud továbbmenni az élet, a kapcsolat, nem tudunk megint bizalmat szavazni egymásnak, csak akkor, ha készek vagyunk irgalmat gyakorolni: megbocsátani vagy a jogos bosszúnkról lemondani, miközben nem tagadjuk az igazságot. Vagyis képes vagyok arra a nagyvonalúságra, hogy ne csak saját magam felől, főleg pedig csak a saját sértett önmagam felől nézzek és éljek meg egy helyzetet. Tulajdonképpen minden olyan helyzet, amelyben megéltem, hogy irgalomra szorulok, márpedig ilyen helyzet nap mint nap létrejön, segíthet engem abban, hogy nagyvonalú legyek akkor, ha azt tapasztalom, hogy ez a másik félnek nehéz. Hogy elismerjem a jogát a másiknak arra, hogy ne legyen irgalmas. Mert ezzel teremtjük meg annak a szabadságnak a terét, amiben méltányoljuk és nagyra tartjuk azt az emberi gesztust, hogy megbocsátott, irgalmas volt. Ha a kereszténységre hivatkozva azt mondjuk, hogy meg kell bocsátani és elfogadhatatlan, ha a másik nem gyakorol irgalmat, akkor nem becsüljük eléggé az irgalmat. Nem méltányoljuk a másik személyt, aki dönthetett volna úgy, hogy nem lesz irgalmas, de úgy döntött, hogy irgalmaz, nagylelkű lesz, valamitől eltekint, valamilyen jogát nem akarja érvényre juttatni vagy nem akar minden helyzetből győztesen kikerülni. Éppen ezáltal tudjuk nagyra értékelni, hogy elfogadjuk, hogy másképp is lehetne.