Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről
A fáradt, öreg elme zakatol, körben forog, ismétel szüntelen, a múltak mély kútja fölé hajol,
A fáradt, öreg elme zakatol, körben forog, ismétel szüntelen, a múltak mély kútja fölé hajol,
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: – Lóci ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Egy homlok álsima vászna Egy koponya (tán turáni) Az arcon
Hold pásztorolja a megdermedt tájat, a tegnap vére mindent elborít, a rét fölött már szelek zsolozsmáznak, hajnal csipkézi a múlt árnyait.
Októberi csendben tücsök hegedül,
Szabadság, mit legyűrt a zsarnok. Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
Félre lettünk vezetve Kérdőre vont az élet
Reggel, fa alatt fagyott verebet tépett a kutyám és napsütött nyári tornyok alatt most sárban jár cifra lábakkal, legény a lány után;
Munkács várában, Az öreg torony alatt,
A fény arannyal öntözi még a szőke akác levelét,
End of content
End of content