A nap verse

A sűrű, gyilkos éjszaka, iszapkezével integet, örök sötétség húz haza, az utca kihalt, nincsenek

Még egyszer meghajolni késztet A lelkem régi, színes álma, Még egyszer, ím, tárva elétek, Ami az enyém, ami drága: Piacra vont az ifju évek Álmodni vágyó ifjusága…

Édes hazám, szerettelek, úgy tettél te is, mint aki szeret:

még hozom a statisztikai átlagot: a kávét két cukorral iszom

Magyar Kultúra Napja ez, vajon neked ez mit jelez? Hallgatod csak a médiát, s nem hallod néped jajszavát?

Remeg a falnak dőlt ruha, Magát hordani kevés.

amikor nem tudod, az fáj-e, amiért sírsz, vagy csak az, hogy ég a szemed. várom, hogy hasson a fájdalomcsillapító valamire, ami már nem lesz ép. pedig emlékszem,

századszor indulni csak a bőrönd marad az arcomon a hétköznapok

Sóhajtozik Január, tócsák között, ticcs-toccs, szégyenkezve gondolja: télben ilyen licspocs!

Ezuttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: