A metaverzum a szenvedélybetegségek kezelésében
Sanyi bácsi egy magyarországi kis faluban él. Sanyi bácsi számára egyre világosabbá válik, hogy alkoholproblémái vannak. Felüti az internetet, de hamar rájön arra, hogy leginkább a nagyvárosokban tud segítséget kérni. Ugyan talál egy Anonim Alkoholista gyűlést a szomszéd városban, de oda nem megy, mert Bözsi néni biztos ki fogja szúrni, és a Pista bácsi is odajár, aki majd mindenkinek elmondja, hogy látta őt. Átsuhan a gondolat a fejében, hogy változtatni akar, de túlságosan szégyelli magát ahhoz, hogy segítséget kérjen. Vannak ugyan online gyűlések, de ott még az arcokat sem látni. Skype-on beszélhetne egy szakemberrel, ami jobb a semminél, de nem az igazi. És jön a csavar: a metaverzumban „elmehet” egy terápiás közösségbe! Körbe ülnek, beszélgetnek, látja a nevetéseket, a könnyeket az arcokon. A szomszéd szobában konzultál egy szakemberrel, aki újabb helyekre küldi, és mindenen részt tud venni anélkül, hogy kilépne a szobából. Zseniális megoldás! Vagy mégsem?
Kétélű fegyver
Néhány éve úgy döntöttem: szakmát váltok, és addiktológiai konzultánsként a függőknek szeretnék segíteni. Igény van rá bőven, szakember – bár egyre több – arányait tekintve kevés. Egyéni konzultációkban, személyes jelenlétben hiszek, és már az online „találkozást” sem szeretem, mert nem érzem olyan hatékonynak. Másrészt pedig a probléma súlyos, Magyarország élen jár az alkoholizmusban, és szakemberként fontosnak tartom, hogy nyitott legyek az innovációkra, a technológia fejlődésére.
Nyitott vagyok, mégis ellenérzéseim vannak a virtuális tér kapcsán. Komoly dilemmát okoz számomra eldönteni azt, hogy a metaverzum mennyit segít és mennyit árthat akár az én szakterületemen. Bővíti az elérhetőséget, több a lehetőség, ugyanakkor csökkenti a személyes jelenlétet, és a digitális függőségek melegágya. Ezen a véleményen van Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus is, aki különböző VR-technológiával már kísérletezett a terápiás kezelések terén. „Komoly kockázatokkal bír, ha szakmai kontroll nélkül, illetve megfelelő hatékonyságvizsgálat nélkül alkalmazzuk. (De ugyanez elmondható a személyesen kivitelezett drogprevenciós programokról is, ahol sajnos sok esetben szintén hiányzik a megfelelő hatékonyságvizsgálat és folyamatértékelés.) Ugyanakkor számos előnye is van: sokkal több érintett érhető így el, nincsenek időbeli vagy térbeli korlátok, az anonimitás révén megnőhet a megnyílás esélye, illetve fokozható az interaktív, önirányított jelleg, ami által a résztvevők nem passzív befogadói, hanem aktív részesei, akár irányítói is lehetnek a prevenciós és terápiás folyamatnak. Szerencsére azonban a kérdés megválaszolásához már nem kell a semmiben tapogatóznunk, hiszen temérdek olyan tanulmány született már, melyek alapján elmondható, hogy az automatizált, akár virtuális térben kivitelezett addiktológiai prevenciós és terápiás programok akkor a leghatékonyabbak, ha hibrid módon, vagyis ha online és offline elemei egyaránt vannak. Ez utóbbira lehet példa egy olyan program, ahol a résztvevők a virtuális térben szereznek információkat, vagy végeznek készségfejlesztő tréningeket, miközben hetente vagy kéthetente egyszer egy szakemberrel is konzultálhatnak, aki a folyamatot koordinálja, szükség esetén pedig nagyobb intenzitással bevonódik.”
Hogyan tudjuk hasznosítani?
Azt nem tudjuk, mit hoz a metaverzum, de a VR-technológiával már most kísérleteznek különböző terápiák területén. Jelenleg is zajlanak olyan virtuális valóság alapú fejlesztések, melyek egy-egy szenzitív vagy érzelmileg elárasztó szituáció kontrollált szimulációjával végeznek prevenciós vagy akár terápiás beavatkozást. Jó példa erre a poszttraumás stressz zavar (PTSD) kezelése, emellett a VR-technológiát már napjainkban is használják például fóbiák, szkizofrénia, evészavarok és szerhasználati zavarok komplex terápiájának kiegészítéseként.
Az utóbbi esetében Kapitány-Fövény Máté beszámolója szerint a VR-on keresztül olyan trigger-helyzeteket szimulálhatunk, melyen keresztül a szerhasználók megtanulják a felépülés során, hogy milyen érzések, gondolatok, sóvárgást keltő vizuális ingerek vezethetnek leginkább visszaeséshez. Ugyanakkor a szakértő azt is hozzáteszi, hogy ezeknél a kezdeményezéseknél kulcsfontosságú, hogy az élményt szakember segítségével dolgozzák fel. A metaverzum viszont ennél jóval tágabb fogalomkör (és ezzel együtt jóval kiterjedtebb virtuális tér), így ott a kontrollálatlan tényezők száma is sokkal magasabb lehet. „Ez esetben is az a kérdés, hogy mennyire iktatható be moderátor-funkció: ez kulcsfontosságú a szenzitív témákkal (és ilyen a szerhasználat is) foglalkozó fórumok esetében is, és kulcsfontosságú lenne egy elképzelt metaverzumos közösségi tér esetében is. A virtuális térben nem a hétköznapi élet kommunikációs szabályai érvényesülnek, hiszen avatárok esetén nem vagy jóval kevésbé tudom azonosítani, monitorozni a másik ember non-verbális kommunikációs üzeneteit, mimikáját, finom gesztusait, testbeszédét, az arcán, a szemében megjelenő érzelmeket. Egy ilyen „kilúgozott” közegben limitáltan tudok csak a másik emberhez kapcsolódni. De tény, hogy így viszont – ha csak virtuálisan is – de olyan emberekkel is ”találkozhatunk”, akikkel a hétköznapi életben valószínűleg sosem futnánk össze. Ebből a szempontból, ha értő módon közelítünk a kérdéshez, a metaverzum betölthet egyfajta szociális tapasztalatszerzési és akár érzékenyítési funkciót is.”
Az ideális eset
Mint már említettem, számomra szakemberként egyelőre idegen a virtuális térben történő terápiás kezelés. Tapasztalatom szerint a személyes jelenlét egy olyan légkört termet, amelyben a kliens biztonságban érzi magát, könnyebben oldódik fel, így szívesebben beszél magáról, erősebb a szakember–kliens közötti kapcsolódás, míg az online terek távolságot, formális, hivatalos keretet hoznak létre. Megkérdeztem Mátét arról, hogy hogyan tudja elképzelni a metaverzum hasznosítását az addiktológiában.
„Én egy olyan meta-teret tudnék elképzelni, ahol az érintett szenvedélybetegek egyszerűen tudnak hiteles szakmai információkat szerezni a függőséggel és a felépülés lehetőségeivel kapcsolatban, nagyjából úgy, mint a Second Life nevű virtuális tér edukatív terei esetén. Mint egy virtuális addiktológiai központ, ahol pszichoedukáció zajlik, esetleg automatizálható, alacsony intenzitású terápiás programokon lehet részt venni. De minden ilyen esetben rendkívül fontos az állapotfelmérés és súlyosságbecslés: ha valakiről kiderül ebben a fiktív addiktológiai központban, hogy súlyos addikcióval küzd, esetleg társuló mentális zavarok is jellemzik (pl. személyiségzavar, pszichotikus állapot, klinikai szintű depresszió, stb.), akkor szakmailag csakis egyetlen etikus lépés képzelhető el – továbbirányítani az érintetett a valódi ellátórendszerbe, ahol személyes terápiában részesülhet.”
Egyelőre tehát egyfajta hibrid-megoldás az elképzelhető, amelyben a virtuális tér könnyíti az elérhetőséget, bővíti a lehetőséget, ugyanakkor a személyes jelenlét teljes hiánya jelenlegi felfogásunk szerint nem volna elég hatékony.
A motiváció felkeltése
A felépülésben rendkívül fontos szerepe van a motivációnak. Szakemberként a legnehezebb helyzet az, amikor az egyén nem belső motiváció miatt kér segítséget, hanem a környezetének hatására. Én azt gondolom, hogy nincs nehéz helyzet abban az esetben, ha valaki ténylegesen szeretne változtatni – de ha nincs motivációja, akkor a legtöbb esetben csak egyhelyben toporgunk. Ennek fényében állandóan foglalkoztat a gondolat, hogyan lehetne a motivációt felkelteni/erősíteni. Kapitány-Fövény Mátétól is megkérdeztem, el tudja-e képzelni, hogy a metaverzumot motivációs célokra használjuk. „Tekintve, hogy a terápiás gondolkodás egyre inkább a személyre szabott beavatkozások irányába fejlődik, könnyen elképzelhető, hogy a közeljövőben megoldható lesz olyan, a kliens által testreszabható VR-programok fejlesztése, melyben például a felépülés elején álló, a viselkedésváltozást tekintve még töprengő szenvedélybeteg beállíthatja, hogy az addiktív viselkedés felhagyásával milyen pozitív jövőképet tudna elképzelni, és ezt az egyénileg meghatározott jövőképet a VR-szimuláció átélhetővé teszi (mint egy időutazás), ezzel fokozva a felépülési motivációt. Vagyis: átélhetővé teszi a józan élet előnyeit. Ez most még persze csak fantázia, de technológiailag gyaníthatóan megoldható lenne.”
Egyelőre nehéz elképzelni azt, hogy kis magyar faluban élő Sanyi bácsi a metaverzumba lép be, amikor kezelni szeretné az alkoholfüggőségét. Egyelőre valószínűbb, hogy legyint egyet, aztán a szokásos módon „kezeli” a problémát: legurít néhány felest. Ám egy új korszak küszöbén állunk, az internet elterjedésének és a nagyütemű technológiai fejlődésnek köszönhetően ez talán nem is olyan távoli jövő. Egyelőre ez még csak egy gondolatkísérlet, de szakemberként és magánemberként is az a feladatom, hogy nyitott legyek az új dolgokra, lépést tartsak a változásokkal, és a fantáziámat szabadon engedve elképzeljem, hogyan tudom a technológiai fejlődést beépíteni a saját munkámba.
Ernyei Bea – addiktológiai konzultáns