„Olyan ez, mint egy csapda” – sportfüggőség és túlevés

A függőségekről általában elsőként az alkohol- és droghasználat jut eszünkbe, pedig ennél sokkal szélesebb a paletta. A viselkedési függőségek gyakran még veszélyesebbek, mert nehezebben vesszük észre, valljuk be magunknak. Sőt, a sportfüggőség sokszor elismerésnek örvend a társadalomban. A következő vallomásban egy huszonéves lány mesél az evészavaráról és sportfüggőségéről.

Örülnék, ha múltidőben tudnék beszélni a problémáról, de jelenleg is „szenvedek” benne. Úgy gondolom, ez velem is marad örökre, de folyamatosan idomulok hozzá, és napról napra tanulom kezelni és próbálom megérteni.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, talán olyan ez, mint egy csapda, amibe beleestem elég rég, és próbálok kimászni belőle, ami nehéz, mert csúszós a talaj, és visszaesni egyszerűbb, mint kapaszkodni felfelé.

Már gyerekként elég rossz mintákat kaptam az étkezésre vonatkozóan. Apukám tömte belénk az ételt, „ami a tányéron van, azt meg kell enni.” Anyukámnak egyáltalán nem volt fontos, hogy mit, mikor és hol eszik, vagy mit esznek a gyerekek. Ez apukám dolga volt, aki korán meghalt. Ezután a nagyim lett az „ételfelelős”, de ő sem volt valami egészségtudatos. A 4. osztályig minden reggel nutellás gofrit vittem a suliba.

Soha nem volt kontrollálva, mit egyek. Amit akartam, azt kaptam. Ha ez reggel 6-kor fornetti, vagy vacsorára McDonalds, akkor az. Sokáig nem is érdekelt egyébként, hogy mindig eszem. Heti ötször sportoltam, versenyeztem, nem híztam el nagyon.

Nyolcadikban indultam meg a lejtőn. Divattá vált a fogyás, a vékony nő lett az ideál. Az összes vékony lányt kedvelték az osztályban, a dagibbakat meg jobb esetben békén hagyták, rosszabban kinevették és csúfolták.

Kattant valami nálam. Én is vékony akartam lenni. Azt akartam, hogy engem is szeressenek. Nemcsak az osztálytársak, hanem otthon is. Azt gondoltam, hogy a vékonyság az ára a szeretetnek. Elkezdtem hát kevesebbet enni. Koplalni. Napi 500 kalória, aztán 1 alma volt a napi menü. Közben a heti ötszöri sport továbbra is megmaradt. Nem fogytam, ellenben edzésből hazaérve ruhástól estem be az ágyba. Alig volt energiám, de nem tudtam látványosan fogyni.

Ezt az életmódot nem bírtam sokáig, így hát jött az ellenkezője. Elkezdtem növelni a kalóriákat, naponta egyszer ettem iskolából hazaérve, de akkor nagyon sokat. Amikor rájöttem, hogy a keservesen leadott kilók visszajöttek, elszörnyedtem, de nem tudtam lemondani a finom falatokról. Így nem maradt más választás, mint a zabálás és a hánytatás. Helló, bulimia…

Sokáig azt hittem, szervi gond áll a háttérben. Ami félig-meddig igaz is, mert csökkent glükóztoleranciám van, ami az inzulinrezisztencia eggyel talán komolyabb fajtája, a cukorbetegség előszobája. 2016-ban az első párkapcsolatom miatt mentem el kivizsgálásra, mert az anorexia-bulimia párosommal nem voltam tökéletes partner, és változtatni akartam. Végre volt kiért. Kiderült a gond, kaptam gyógyszert, elkezdtem a diétát.

A diéta erős kapaszkodót jelentett nekem, imádtam, végre valami megmondta, mit és mikor lehet enni. Elkezdtem magamra főzni, szigorúan tartottam, ami elő volt írva. Ez a diéta lett az életem középpontja. Olyannyira, hogy azért, hogy tudjak magamra főzni, elköltöztem az akkori páromtól. Pedig ő támogatott, mindig mindenben ott volt velem, de én „nem kockáztathattam a diétát”.

Idén nyáron tudatosult először bennem, hogy ez nagyon beteges. Megismertem a mostani páromat, aki szintén mindenben támogat. Az elején nem tudott az anorexiás időszakomról, csak arról, hogy cukorbeteg vagyok. Egy hétvégére megbeszéltük, hogy elmegyünk étterembe enni egy pizzát. Én nagyon készültem rá, hisz akkorra már több mint egy éve nem ettem semmi olyat, ami a diétámba ne fért volna bele. De családi dolgok közbeszóltak, és nem tudtunk menni. Borzasztóan csalódtam, és a kapcsolat végét akartam. Egy hülye pizza miatt! Ekkor a párom szünetet kért.

1 hónapig voltunk külön. Továbbra is tartottam a diétát, de annyira szerelmes voltam, hogy folyton ott motoszkált bennem, hogy ez nagyon nem jó így. Komolyan, az a lényeg mikor mit eszünk együtt, mit nem? Ez fog meghatározni ezentúl mindent? Egyedül akarok maradni csak azért, mert nem tudok a kajáról normálisan gondolkodni? Nemcsak társ nélkül, barátok és család nélkül is. Nem mentem közösségbe, mert nehéz megmagyarázni, miért kell pontban x-kor ennem.

Szóval tudtam, hogy itt és most változtatni kell, ha ezt a kapcsolatot akarom folytatni. Így hát engedtem a diétámon. Újra kezdtünk találkozni a párommal, ettünk együtt néha. Aztán nem tudtam tartani a diétát úgy, ahogy akartam volna. Összeomlottam megint, de ezúttal látszatra erős maradtam.

A sport lett a másik támaszom. Jolly Joker, levezeti a feszültséget, és még kalóriát is égetek vele. A diéta kezdete óta folyamatosan sportoltam, majd bejött a futás is, majd a még több futás, még több edzés. A kaja mellett a sport lett a másik „drogom”. A napi minimum 1 órának meg kellett lennie, különben jött az önutálat.

Kezdtem a végletekbe menni, napi 2-3 óra edzés, legalább heti egyszer 10 km futás, mindennap 10 km séta minimum, és kevés kaja hétközben, hogy hétvégén a párommal lehessen közösen enni.

Így kreáltam magamból egy 42 kg-os étel- és sportfüggő valakit.

Voltak olyan napok, amikor azt hittem, végeztem. Nem bírtam felkelni az ágyból a délutáni alvás után, ami muszáj volt, mert nem tudtam ébren maradni. Vagdostam is magam, egyre durvábban.

Borzasztó rohamaim voltak, egy-egy túlevett este után, mint valami veszett kutya, dühöngtem, csapkodtam és vergődtem.

Kilátástalannak tűnt a helyzet, és csak a sportban találtam vigaszt. Ám a túlzásba vitt mozgás nem engedett kiszállni a körforgásból.

Ez most a jelenlegi állapotom, de legalább már tudom, hogy ez nem normális, ez betegség, függőség, és kezelni kell. Igyekszem jobban figyelni magamra, szakembertől megfelelő segítséget kapok, és hiszem, hogy a jó úton haladok.

Sosem gondoltam volna, hogy ez az egész velem történik majd. Amikor először hallottam az anorexiáról, csak nevetni tudtam rajta, hogy „már ilyen is van”.

Pedig van. Nem is ritka, és borzasztó, hogy mit tud művelni.

Ha kérdése van, esetleg szeretné megosztani a történetét, forduljon hozzám bizalommal a [email protected] e-mail-címen.

Ernyei Bea – addiktológiai konzultáns-hallgató

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This