A nemzeti kultúra és a református egyház
Nemzeti kultúránk megteremtésében a református egyháznak a reformációval, Károli Gáspár Bibliájával, az első teljes lefordított és kinyomtatott Szentírással jelentős szerep jutott – mondja Benedek Csaba néprajzkutató, a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa. A beszélgetésből az is kiderül, miért vannak búzakoszorúk a református templomokban is.
A népi kultúra a helyi viszonyoknak megfelelően alakult ki, a legtöbbször egy falura vagy tájegységre jellemző módon. A paraszti társadalomban a család volt a legkisebb egység. Mindenkit ez alapján tartottak számon, ezen keresztül kapcsolódott a tágabb rokonsági szervezethez, amelybe jóformán az egész faluközösség beletartozott. Ma már egyénekre bomlott a társadalom. Megszűnőben vannak ezek a régi formák és kapcsolatok, amelyek rengeteg előnnyel és sok kötelezettséggel járnak. A nemzeti kultúránk ezekből a kis közösségekből tevődik össze. Régen elképzelhetetlen volt az emberek élete az egyház nélkül, amelynek szerepe a hitélettel együtt jelentősen visszaszorult. Nemzeti kultúránk megteremtésében a református egyháznak a reformációval, Károli Gáspár Bibliájával, az első teljes lefordított és kinyomtatott Szentírással jelentős szerep jutott. A reformátust a románok például magyar vallásnak nevezik. A történelmi Magyarország területén a reformátusok kilencvennyolc százaléka magyar nemzetiségű volt.
Milyen hatással volt a hiedelemvilágra, népi vallásosságra a reformáció megjelenése?
A reformáció tovább nyirbálta azokat a hagyományokat, népszokásokat, amelyeket a katolicizmus még, mondhatni, megtűrt. Akadt azért olyan is, amelyet pont a katolicizmus honosított meg. Annyira természetes szokássá vált, hogy arról a reformátussá lett falvak lakói sem akartak lemondani.
Gyűjtéseim során, például Kalotaszegen, Borsodban vagy Szatmárban is találkoztam olyan református asszonyokkal, akik titkon keresztet rajzoltak a kenyérre annak megszegése előtt, mert úgy tanulták az édesanyjuktól. Holott még az én fiatalságom alatt is szülőfalumban, Felsőgödön tiltotta a presbitérium a kereszt használatát. Évtizedekkel később a lelkész be akarta vinni a keresztet a templomba, de a rögzült hagyomány mellett kitartó presbiterek azt mondták, hogy ha megteszi, mindegyikük lemond. Ma már, ha nincs rajta korpusz – Krisztus teste –, a kereszt mint jelkép a reformátusok számára is egyre elfogadottabb. Hasonlóan túlélte a reformációt a búza- vagy aratási koszorú, amelynek nagy szerepe volt a katolikus közösségekben tartott búzaszenteléskor. A reformátusoknál az aratásért és a termésért tartott hálaadó istentiszteletekre készítenek a templomba még ma is búzakoszorút, nemcsak a Felvidéken vagy a Székelyföldön, hanem magyarországi gyülekezetekben is.
A gyülekezetben, ahol felnőttem, ismert egy régi anekdota, miszerint valamikor a XIX. század végén a falu megkérte a lelkipásztorát, hogy halassza el a vasárnapi istentiszteletet, mert vihar jön, és ha nem aratják le a búzát, odalesz a termés. A nagytiszteletű úr teljesítette a kérést, és aratás után tartotta meg az alkalmat.
Ez a történet jól példázza a népi kultúra működését. Enni kell, a lelkész is belátta, hogy nem lehet vaskalapos, mert ha a gazdák nem aratnak, akkor az egész éves munkájuk mehet kárba. Ugyanakkor a világ felgyorsult, ma már csak annak lehetünk szemtanúi, ahogy végleg eltűnik a falusi kultúra.
Milyen hatása lesz ennek az egyházunkra?
Talán fogalmazhatunk úgy, hogy régen kötelesség volt a templomba járás. És ha az ember már nem megy el, akkor nem hallja az Igét, a hit pedig hallásból van. Egyre kevesebb az esélye így arra, hogy megtérjen.
Sok református közösségben augusztus utolsó vasárnapján úrvacsorás istentisztelettel tartják az új kenyér, máshol, főleg a Székelyföldön ismert nevén az új búza zsengéje ünnepét. A közösségek azon a héten bűnbánati istentiszteletekkel készülnek a jeles napra, amely egyike az évi hét úrvacsorai alkalomnak.
Forrás: reformatus.hu