A szeretet hullámhosszán: Földi és égi szerelem – A házasság szentsége

Szabó Ferenc jezsuita a Vatikáni Rádióban futó sorozatában a családdal foglalkozó októberi püspöki szinódusra készülve a személyesség–szerelem–házasság témakörének kérdéseit tárgyalja a keresztény antropológia és teológia szemszögéből. A hatodik részt közöljük.

Már múlt alkalommal utaltam rá, hogy a keresztény lelkiségi hagyományban a jegyesi és házastársi szerelmet, egyesülést Isten és a lélek, Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatára alkalmazták. A Bibliában (Énekek éneke, próféták) használt házastársi szimbolizmus Isten és az emberiség egységére már tanúsítja, hogy az emberiség korábbi tapasztalata alkalmas volt a szakrális esemény jelzésére. A szexuális egyesülésnek szakrális jelentése van, misztériumra utal. Ugyanakkor igaz, hogy az affektivitás, a másik nemhez való (erotikus?) vonzódás részesedik a jegyesi szimbolizmussal kifejezett misztikus tapasztalatban.

Mindenesetre a szerelem, szeretet tapasztalata az egyik út, közvetítő lehet a Szeretet-Isten misztériumának megközelítéséhez. François Varillon, a Claudel életművét kiválóan ismerő francia jezsuita szerzetes, amikor az Isten megismeréséről értekezik, így fejezi ki saját tapasztalatából és Paul Claudel életműve tanulmányozásából merített intuícióját: „Az emberi szerelem megtapasztalása talán a leginkább alkalmas arra, hogy sugallja az Istenben megélt szeretetet. Mert ha még nagyon »természetes« is, és olyan is, hogy fenomenológiailag nem tudja leírni az ember összetevőit, ez az emberi szerelem már végső célja felé tart: már gyökerénél olyan szeretet után vágyódik, amellyel Isten szeret: képesség arra, hogy a Lélek átalakítsa, és így beteljesedhessék hivatása szerint. Igaz, csak nagyon távolról közeledik az isteni szeretet abszolút érdektelenségéhez, de – még ha önmagára hajló, önző szenvedély keveredik is belé – megkülönböztethetünk benne egy fénysugarat, amely már hajnalodása idején is az örök Napból származik. Nincs két Nap, nincs két szeretet. (…) Ezért – írja Varillon – merem arra szólítani a jegyeseket vagy házasfeleket, vagy barátaimat: hallgassák, hogyan ver a legjobban a szívük: meghallják Isten szívének dobogását.”

Az Énekek énekétől Keresztes Szent Jánoson át, Paul Claudelen keresztül Pierre Emmanuelig tanúi lehetünk a Férfi és a Nő szerelme szakrális, misztikus értelmezésének.

Paul Claudel első megtérése ismert. A fiatal költő 1886 nyarán olvassa Rimbaud Villanások című látomásos költeményeit; amelyek döntő hatást gyakorolnak rá. Ez év karácsonyán a vesperás alatt, a Notre-Dame-székesegyházban megérinti a kegyelem, innen számítjuk első megtérését, amelyről többször beszámolt versben és prózában is. De ez a megtérés még nem volt végleges.

A „megtért” diplomata költőben még sokáig küzdött a pogány és a keresztény. Kínában négy évig tartott a bűnös, házasságtörő szerelem azzal az asszonnyal, akit „Rózsa” néven örökített meg műveiben. A Kínába tartó konzul 1900 októberében az Ernest-Simons hajón ismerkedik meg egy feltűnően szép, négygyermekes asszonnyal: a lengyel-skót származású Rosalie (Rose Vetch) asszonnyal, akivel négy évig tart bűnös viszonya. Az Első Óda végén így idézi fel a találkozást:

Ó barátnőm a hajón!

(Mert az az év volt

Amikor látni kezdtem a lombhullást és a világ tűzvészét elharapódzni…)

Te meg, barátnőm, dús szőke hajjal a tengeri szélben

Nem tudtad szorosra kontyba fűzni; szétbomlott!

Súlyos karikákban csavarodnak a tincsek a válladra,

a selymes szép hajtömeg

Szétbomolva száll szerte a holdfényben!

Mintha a csillagok maguk is hajtű-fejek lennének!

És az egész világmindenség egyetlen könnyű ragyogás,

Melyet királynői hajzatként most bont szét a fésű!…

A négy évig tartó drámai szerelemnek Claudel a Partage de midi (Déli osztozás) című páratlan színdarabjában állított emléket. A szerelmi szenvedélybe belejátszik a lelkiismeret-furdalás a házasságtörés miatt, továbbá azért is, mert Claudel első megtérése után bencés szerzetes akart lenni. Nem engedelmeskedett az isteni hívásnak. A Déli osztozásban az őt képviselő főhős, Mesa és az Izoldára (Yseut) emlékeztető Ysé (Rose Vetch) négy évig tartó szerelme és szakításuk a darab vége felé, Mesa énekében már a Nő és Isten közti harc megjelenítése lesz:

Miért? Miért ez az asszony? Miért jelent meg hirtelen ez az asszony ezen a hajón? Mit keresett itt közöttünk? szükségünk volt rá?

Te! Egyedül Te bennem, hirtelen az élet születésénél,

Te voltál bennem a győzelem és a látogatás és a szám és a döbbenet és a hatalom és a csoda és a hang!

És ez a másik, hittünk-e benne? hittük-e, hogy a boldogság karjaiban?

Egy napon felismertem, hogy Tiéd vagyok és hogy átadom magam, de ez szegényes volt. De megtettem, amit tudtam, átadtam magamat, és Te nem fogadtál el, és a másik ragadott meg…

Mindezt jobban megmagyarázta François Varillon, aki több mint nyolc évig dolgozott Claudel naplójának (Journal I-II) kritikai kiadásán. A következőt nyilatkozta a kétszeresen is megtért katolikus költőről egy interjúban: „Claudel életműve gyökerénél ott van az áldozatvállaló választás: ez az ajtó szimbolizmusának megfordítása: aki belép, és aki mindent felforgat. Ez a legmélyebb alázatosság, az az alázatosság, amely azonos az elfogadással: elfogadása a valóságnak, amely nélkül a konkrét, teremtett való csak hiúság lenne. Áldozatvállaló választás tehát, amely olyan radikális magatartás, melyet nem ismernek a művészet mágusai, és ez van a claudeli dráma és költészet szívében. És ez az áldozat csak akkor hiteles, ha beíródik az élő húsba. És itt lép közbe a nő. Látom, amint Claudel rajzoló betűkkel, különleges tintával bejegyzi naplójába: »A nő a nagy megalázó.« Ezt néhány hónappal azután írta be, miután megalázta az a nő, akit szeretett. A Déli osztozás hősnője, Ysé, akivel 1900-ban a hajón találkozott; Claudel, miután néhány hétig megpróbálta a bencés életet, visszatért Kínába. Ysé a Fou-Tchéou-i konzulátusba költözött. A Nő halálosan megsértette hatalomvágyát, amely hite ellenére eltöltötte a költő lelkét. A Déli osztozás világosan kimondja ezt, amelyet egyébként más drámákban is sejteni lehet. (…) Látni kell a Déli osztozás első felvonását: – folytatja Varillon – itt Claudel egy üzenetet közöl, minthogy nemrég néhány hetet töltött Liguében (bencéseknél), ahol gyakorlatilag nemet mondtak neki. Visszaküldték a világi életbe. Claudel egész élete során tompa lelkiismeret-furdalást érzett, mivel nem lépett be a bencésekhez. A bénítás ereje, ahogy mondja, amely egy nő kezéből árad, megakadályozza, hogy felegyenesedjen, hogy hatalmát bizonyítsa: beleegyezik a következő megalázásba, hogy csak az legyen, ami: egy szegény férfi egy nő karjaiban, aki képtelen ellenállni az emberiség lényeges táplálékának, amely egy nő szerelme.” A férfi a Nő rabja, ahelyett, hogy „Isten rabja lenne.”

A drámai lelki küzdelem a földi és az égi szerelem között szinte Claudel egész életét végigkísérte. Részben a költői szublimálás maradt megoldásnak. Claudel 1906-ban megházasodott, de a házassággal teljesen nem zárult le a „bűnös” szerelem története. Az emlékek időnként „megrohamozzák”. Előbb dühöngött, gyötrődött, majd idővel lecsillapodott, a megtért hívő győzött a pogányon. A történethez még tudni kell, hogy a szakítás kegyetlen volt. Rose Vetch – Claudel kislányával a szíve alatt – eltűnt Európában egy harmadik férfival; férje és szeretője évekig hiába keresték. A nő távozása (1904. augusztus 1.) után Claudel még fél évig háborgott, dühöngött, szenvedett hiányától, közben a keresztény lelkiismeret-furdalás gyötörte.

Később azonban a Gondviselés közbelépéseként értelmezte a hűtlen asszony távozását, a kényszerű szakítást. Idővel a regényíró Romain-Rolland felesége Vézelay-ben befogadta Rose-t és kislányukat, Louise-t. Claudel 1940. június 14-én az asszonynak írt levelében így vallott belső drámájáról: „Az érzékek elszabadulása közepette is mindig megvolt bennem a lényeges visszautasítás, tehát Istent mindenek elé helyeztem, és ez abszolút akarás volt. R[osalie] ezt felismerte, és szerintem nemesen, hősiesen rászánta magát, hogy elhagyjon engem; ezért sohasem lehetek eléggé hálás neki, ezt nem tudtam volna megtenni én magam. Húsz év kellett, az a húsz év, amely a Selyemcipőig (1924!) eltelt, hogy ez a kapcsolat megszakadjon, helyesebben átalakuljon. (…) Egyébként olvasta a Selyemcipőt. Mindegy! Isten a nagyobb, és Neki adtam örökre az elsőbbséget…”

Ferenc pápa április 2-i beszédében, a szerdai kihallgatáson, a szentségekről szóló sorozta keretében, számos házaspár jelenlétében a házasság szentségét mutatta be A házasság Isten irántunk való szeretetének ikonja címmel.

Idézem Ferenc pápát: „Amikor egy férfi és egy nő a házasság szentségét megköti, Isten mintegy »tükröződik« bennük, beléjük nyomja vonásait, szeretete kitörölhetetlen jegyét. A házasság Isten irántunk való szeretetének ikonja. Mert Isten maga is kommunió: az Atya, a Fiú és a Szentlélek három Személyének szeretetközössége, akik öröktől fogva tökéletes egységben élnek. És pontosan ez a házasság misztériuma: Isten két házasfélből egyetlen létezést alkot. A Biblia (Ter 2, 24) erős kifejezést használ, amikor ezt mondja: a kettő »egy test« lesz, annyira bensőséges az egység a férfi és a nő között a házasságban. Pontosan ez a házasság misztériuma: Isten szeretete tükröződik a házaspárban, akik elhatározzák, hogy együtt élnek. (…) Szent Pál az Efezusi levélben (vö. 5, 21-33) megvilágítja ezt a nagy misztériumot, amikor a házasfelek kapcsolatáról írva Krisztus és az Egyház jegyesi viszonyáról beszél.” (Vö. Gaudium et spes, 48 és Familiaris consortio, 56.)

A vallástörténet már az ősvallásokban is felfedezte a szexualitás szakrális mivoltát. A teológia kidolgozhatja – a vallásfenomenológia adottságaiból, a szexualitás és a misztériumok kapcsolatából kiindulva – az emberi szexualitás, szerelem közvetítő szerepét a Szeretet-Isten (Szentháromság) misztériuma megközelítésében: tehát a férfi és a nő Istennel való kegyelmi találkozásába, sajátos istenélményébe, az imába és az imádásba is belejátszó nemiség szakrális szerepét. Megismétlem François Varillon szavait a Szeretet-Istenhez vezető igazi szerelemről: „Merem arra szólítani a jegyeseket vagy házasfeleket, vagy barátaimat: hallgassák, hogyan ver a legjobban a szívük: meghallják Isten szívének dobogását.”