A tanú – Örök parafrázis

Isten története

Egy fa mögött állt, mikor ő is meghallotta a szózatot: Áldozd fel a te fiadat égő áldozatul! Akkor fogta a fiát, az egyetlenjét, akit szeretett. Fogta a szamarat, ami elő volt készítve, rákötözte a fa mindkét szárát, ráültette fiát és elindultak. A tömeg először ujjongott neki, pálmaágakat szeldeltek, és kiáltották: Hozsánna, hozsánna, áldott, aki az Úr nevében jön.

Később aztán egyedül hagyták, ismét egyedül maradt az apjával.

Mentek az úton, majd elfáradtak a sok gyaloglásban. Egy lankás, fás résznél, mely olyannak tűnt, mint egy kert, a fiú megszólította apját és azt mondta:

Abbá, Atyám.

Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem ez a pohár, de mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Az apa komoran lépdelt, elnézett a dombok fölött, s megpillantotta a városfalat, mögötte az embereket. A sokaságot látva megörült, talán mégis inkább befogadják őt. A sötétség hamar oszlani látszott, s a tömeg fáklyákkal és botokkal felfegyverkezve közeledett. A borongós reggeli napfényben már villogtak a lándzsák hegyei. Látta Jeruzsálemet, s már nem csak a szent várost, hanem visszafelé a prófétákat, a nagy királyokat, Dávidot Góliáttal szemben, Sault, amint apja szamarait keresi. És látta a nagy vizet, melyen Noé és családja az életbe ringatózott és maga előtt látta szivárványt is. A nép ismét elgyötört volt, mint pásztor nélkül való juhok. Nem válaszolt, ez volt a válasz.

Hajnalodott.

A fiú arcáról véres verejtékcseppek hullottak alá. Nem volt alku, mint egykor Sodomáért. Később pedig hallgatott. Mint a levágásra szánt bárány. Amikor odaértek a helyhez, már csak kevesen voltak. A fiú már fent függött az áldozati oltáron. Az angyal nem avatkozott közbe. A fiú lenézett apjára, találkozott tekintetük. Kiolvasta a vádat: miért hagytál el engem. Aztán emberi szavak következtek, és végül az apja kezébe tette le a lelkét. Kés villant.

Elvégeztetett.

Egy ember rögtön bizonyságot is nyert: bizony, ez Isten Fia volt. Bizony az én egyetlenem volt – tette hozzá halkan. S a bokorra tekintett, ahol a kosnak kellett volna rugdalóznia, de az üres volt. Egy pillanatra ő is üres volt ott legbelül.

Megüresedett.

Amikor eljött a gazdag arimátiai, hogy levegye a testet, ő a háttérből figyelt, megnézte, melyik barlangba teszik. Jól megjegyezte és várt. Várta az új találkozást. A viszontlátás már egészen más volt. A fiú visszanyerte frissességét, eltelt lélekkel, megtelt élettel. Újra felpakoltak a szamárra. A kő mellett mentek el, melyen még látszottak a vérnyomok. Az áldozati bárányé. A szövetség immár nem egy családé, nem egy nemzetségé, még csak nem is egy népé. Kiterjedt minden emberre. Visszatért az az eredeti elképzelés, amire kezdettől, a Kezdettől fogva vártak. Az a szövetség, mely most már vérrel pecsételődött meg. Tartós és felbonthatatlan szövetség. Örök szövetség.

Örök szerelem.

Örök ünnep kezdődött, melynek nincs vége. A beígért nagy vacsora. Hazaértek. Apa és fiú újra egymás mellett ülnek. Időnként egymásra néznek. Egyetértenek. A vacsora ma is tart. Az asztalnál még van hely. Végül ő is odaült hozzájuk.

A tanú.