Isteni utak, emberi kanyarok

El kell indulnom. Nem halogathatom tovább, hogy kilépjek az ajtón. Félek. Egyik kezemben a gyermek, akit hónapokkal ezelőtt fogadtam magamba. Akkor is ugyanezt a félelmet éreztem. S ennek ellensúlyaként valamit, ami hatalmas erővel vonzott a gyermek felé. Befogadtam. Az enyém lett. Mikor megszületett, magamat láttam, ha a szemébe néztem. Isten nézett vissza rám.

Tudtam, hogy el kell vinnem a templomba. Szembe kell néznem azzal, hogyan viseltem gondját. El kell számolnom a gyermekkel, akit ajándékként hordtam a szívem alatt.

Mióta egyszer láttam a Templomot, nem leltem a nyugalmat. Éreztem, hogy vissza kell mennem. Elindultunk. Bizonytalanság, bizalmatlanság, önmagam féltése, megfelelni vágyás kavargott bennem… a tekintetem soha nem irányult a cél felé. A tűzhelyet láttam a hátam mögött, a port a lábam alatt, a sziklákat az utamon. A reményt azonban nem. Végtelennek tűnt az út.

Aztán egyszer csak felbukkant előttem a Templom kapuja. Nem én irányítottam a lépteimet. Vittek a lábaim. Vitt a szomjas szívem a hely felé, ahol megnyugvást reméltem. Reményt vesztve, kiüresedett lélekkel léptem át a Templom bejáratát. Nem bíztam, nem hittem a gyermekben, akit hoztam, sem az Istenben, aki ide hívott. Nem vagyok méltó arra, hogy felneveljem a gyermeket, aki bennem növekedett.

[Mintha évek teltek volna el.

Egy nagyon öreg ember jött elém, megragadta a kezem, s megszűnt a világ.

Kimondta, amit én nem mertem elhinni. Enyém a gyermek. Aki legyőz bennem minden akadályt.]

Végtelennek tűnő idő óta ülök már itt, a fa alatt. Az egész életem azzal telt, hogy messiásokat kergettem. Pontosabban délibábokat. Minden egyes alkalommal gyermekként hittem abban: ő lesz az, akire vártam, akit elképzeltem, akit megígértek a próféták. Mindannyiszor csalódnom kellett. Nemrég jött egy próféta, aki nagyon erős hatással volt rám… megmozdított bennem valamit, amit eddig nem ismertem, és olyan sebeket gyógyított be, amelyeket túl régóta hordoztam magamban. Biztos voltam benne, hogy ő a megígért messiás. Azonban ő maga mondta el, hogy csak elkészíti annak az útját, aki majd utána eljön. Akiben végre megnyugodhatok. Akinek ő még a saruját megoldani sem méltó. Azonban ebből én mindössze ennyit hallottam: ő sem az, akit keresek…

Reményvesztetten, halálosan kifáradva ülök a sivatag homokján. Egyszer csak egy alak bontakozik ki a porfelhő mögül. Megáll mellettem. Helyet kér. Azt mondja, Fülöpnek hívják. Leül mögém, hátát az enyémnek veti, s elkezd kérdezgetni. Ki vagyok, s miért ülök itt egyedül? Kire, mire várok? Kiben csalódtam? Mesél valakiről, aki hozzám küldte. Jézusnak hívják. Azt mondja, ő a Messiás. Persze, még egy… ugyanolyan, mint a többi. Fülöp nem áll neki, hogy meggyőzzön. Meghallgat. Úgy érzem, talán érti is, amiről beszélek. És elmondja, milyen volt, amikor ő találkozott ezzel a Jézussal. Lassan feléled bennem a kíváncsiság és a remény… talán mégis megláthatom az Isten szabadítását? Elindulok a pálmafák alatt, szívemben a reménnyel, hogy most valóban ahhoz megyek, akire vártam…

A tűző napon indulok el ma is – ahogy mindennap – a kúthoz. Vizet viszek haza. Hiába azonban a frissítő, tiszta víz, mintha mindig szomjas lennék. Megálmodott és meg nem valósult életem után szomjazom. Egy olyan férfi után, akit álmaimban láttam…amilyen nincsen a világon. Jöttek, mentek, akivel éppen együtt élek, mégcsak nem is férjem..kitaszított lettem, ugyan ki lenne képes a körülményeim mögött engem, a belül irgalomért kiáltó, de kívülről néma nőt?

A legforróbb időben jövök a kúthoz, hiszen tudom, akkor senki más nem jár itt. Ezúttal azonban döbbenetes dolog történik: egy férfit látok, akinél nincsen semmilyen merítőedény, és megszólít. Elakad a szavam. egy zsidó férfi megszólít engem, egy samáriai nőt. Azután elkezd beszélni… tőlem kér vizet Ő, aki élő víznek forrása… a szívemben érzem, minden egyes szava igaz. Amikor elindulok hazafelé a korsómmal, újraéled szívemben a remény: találkoztam azzal, akire kislány korom óta vágytam. Ettől a pillanattól megsemmisülnek a kárhoztató tekintetek.