Kegyelem a rétegek között
Vannak napok, amikor elgondolkodom azon, vajon egyszer tényleg véget ér-e a gyógyulás.
Nem reménytelenül gondolok erre. Inkább csak azokban a csendes, őszinte pillanatokban, amikor rájövök: azt hittem, már túljutottam valamin, aztán egyszer csak előkerül valami újabb, mélyebben megbúvó dolog.
Mintha végre fellélegeznél, és az élet gyengéden azt súgná:
„Van még itt valami, amivel foglalkozhatunk.”
A gyógyulás sokszor olyan, mintha egy hagymát hámoznál.
Lejön egy réteg. Szembenézel vele. Dolgozol rajta. Visszanézel az emlékekre, felismered a régi mintákat és szokásokat, amelyek egykor talán megvédtek, de ma már inkább visszatartanak.
Aztán azt gondolod:
„Rendben. Ezen is túl vagyok. Megbirkóztam vele.”
És akkor észreveszed, hogy alatta ott van egy újabb réteg, ami most arra vár, hogy észrevedd.
És ettől néha az egész rettenetesen soknak tűnik.
Hiszen ezek a rétegek nem egyik napról a másikra kerültek ránk. Évek, sokszor évtizedek alatt gyűltek össze.
A gyerekkorunkból.
A csalódásainkból.
A veszteségeinkből.
A fájdalmainkból.
Olyan dolgokból, amelyekre akkor még nem is tudtunk szavakat találni.
Ezért inkább elraktuk őket valahová mélyre. Összegyűrtük, becsomagoltuk, elrejtettük magunkban, és mentünk tovább.
Mert akkor ezt tudtuk tenni.
Ez volt a túlélés.
De amikor később elkezdjük kibontani mindazt, amit egykor elrejtettünk, könnyen úgy érezhetjük, hogy ez már túl sok.
Amikor meglátjuk, mennyi minden van még bennünk, amit rendbe kellene tenni, legszívesebben feladnánk.
Nem azért, mert nem akarunk meggyógyulni.
Hanem mert elfáradtunk.
Mert néha úgy tűnik, mintha ennek soha nem lenne vége.
És egy ponton azon kezdünk gondolkodni:
„Talán sokkal megtörtebb vagyok, mint hittem.”
Ilyenkor újra emlékeztetnem kell magamat valamire, amit olyan könnyen elfelejtek:
Isten kegyelme soha nem fogy el.
Akkor sem, amikor egy fájdalmas dolog felszínre kerül, és utána rögtön meglátunk egy másikat.
Akkor sem, amikor úgy érezzük, túl lassan haladunk.
Akkor sem, amikor azt kívánjuk, bárcsak már sokkal előrébb tartanánk.
Isten nem áll mellettünk, és nem azt figyeli, milyen gyorsan haladunk.
Nem várja, hogy végre mindent jól csináljunk.
Ő velünk van minden egyes rétegben.
Ismeri a történetünket.
Tudja, hogyan alakultak ki ezek a rétegek.
Tudja, miért volt szükségünk rájuk.
Tudja, mitől próbáltak megvédeni bennünket.
És nem sürget.
Nem mondja, hogy „siess, már túl kellene lenned ezen”.
A kegyelem ott van a könnyeinkben.
Ott van a bizonytalanságunkban.
Ott van akkor is, amikor már nem tudjuk, mit kellene tennünk, csak ülünk csendben azzal, ami fáj.
Nem mindig kell azonnal megoldanunk mindent.
Néha elég, ha megengedjük Istennek, hogy ott legyen velünk abban, ami még fáj.
És ahogy telik az idő, lassan megtanulunk néhány fontos dolgot.
Megtanuljuk, hogy erősebbek vagyunk, mint valaha gondoltuk.
Megtanuljuk, hogy az igazsággal való szembenézés nem fog elpusztítani bennünket.
Megtanuljuk, hogy Isten gyengéd azokkal a részeinkkel is, amelyeket még mi magunk sem értünk teljesen.
És talán azt is megértjük, hogy a gyógyulás nem arról szól, hogy valaki teljesen mássá kell válnunk.
Hanem arról, hogy egyre őszintébbek leszünk.
Egyre tudatosabban élünk.
Egyre inkább jelen vagyunk a saját életünkben.
És egyre mélyebben gyökerezünk abban az igazságban, hogy már most is szeretve vagyunk. Pontosan ott, ahol éppen tartunk.
Ha most te is ennek az útnak a közepén jársz, szeretném, ha ezt tudnád:
Bátor vagy.
Mert szembenézel vele.
Mert próbálkozol.
Mert újra és újra úgy döntesz, hogy befelé nézel ahelyett, hogy elmenekülnél.
És még akkor is kapaszkodsz annak a kezébe, aki megalkotott téged, amikor félsz attól, mit találsz majd a következő réteg alatt.
Ez sokkal többet jelent, mint gondolnád.
Minden egyes réteg, amellyel szembenézel, nem azt bizonyítja, hogy elrontottad.
Nem a kudarcod jele.
A bátorságod bizonyítéka.
Annak a jele, hogy a gyógyulást választod akkor is, amikor ehhez el kell engedned a megszokott biztonságot, a kényelmet és azt az érzést, hogy mindent kézben tudsz tartani.
És amikor úgy érzed, hogy ez már tényleg túl sok…
Amikor nem látod, hogyan fogsz valaha is végigmenni ezen az egészen…
akkor állj meg egy pillanatra, és emlékezz erre:
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” – 2Korinthus 12:9
Nem kell egyedül végigmenned ezen.
A kegyelem ott van minden egyes réteg között.
Forrás: virtualiskavezonoknek.blogspot.com
Ima
Istenem, elfáradtam abban, hogy úgy érzem, mostanra már sokkal előrébb kellene tartanom.
Vannak sebek, amelyeket nem én választottam. Vannak dolgok, amelyeket nem kértem. És vannak részeim, amelyeket még mindig tanulok elfogadni és hordozni.
Köszönöm, hogy soha nem sürgetsz.
Köszönöm, hogy nemcsak akkor vagy mellettem, amikor már minden rendben van, hanem akkor is, amikor még csak keresem a gyógyulás útját.
Amikor túl soknak érzem mindazt, amin még keresztül kell mennem, emlékeztess arra, hogy a Te kegyelmed nem fogy el útközben.
Segíts bíznom Benned akkor is, amikor lassan haladok.
Segíts elhinnem, hogy bátor vagyok akkor is, amikor bizonytalan vagyok, félek, vagy nem tudom, mi vár rám a következő lépésnél.
És amikor valami fájdalmas dolog kerül felszínre, maradj ott velem.
Taníts meg úgy gyógyulni, hogy közben ne szégyen, hanem a Te szereteted kísérjen.
Minden egyes réteget a kezedbe teszek.
Tarts meg engem, miközben elvégzed bennem azt, amire csak Te vagy képes.
Ámen.