„Kegyelemből, míg időnk van”

Az orosz–ukrán háború idején Isten kérdez bennünket – szólal meg a pusztító európai fejlemény kapcsán Bogárdi Szabó István budahegyvidéki református lelkipásztor, volt dunamelléki püspök és zsinati elnök. Interjúnkban sok szó esik a XXI. századi keresztyénség állapotáról, sajátosan szorongatott helyzetéről, illetve feladatáról a kataklizmák árnyékában.

Közvetlen szomszédunkban háború zajlik, ömlenek nyugat felől a fegyverek – és semmi tárgyalás… A világ tényleg nem képes tanulni a történelemből?

Lassítsuk le ezt a történetet, és szálazzuk szét! A háború hogyanja tekintetében igenis tanult az emberiség. A mai ember már elképzelhetetlenül hatékony technológiával indíthat el és vívhat háborúkat. Egykor az első világháború nagy leleményei közé tartozott a repülő. Ennek alapja pedig az volt, hogy néhány arisztokrata, úri passziójának engedve, fölrepült és forgott fent körbe-körbe. Ma pedig lassacskán drónok veszik át a hadirepülők szerepét, ám kétségtelenül ez is háború…

Eddig mintha keserű irónia volna a válasza.

Valójában oda akarok eljutni, hogy ne legyünk képmutatók, tartsunk önvizsgálatot. Hajlamosak vagyunk úgy beszélni a háborúról, mintha az előző harminc évben béke honolt volna az egész világon. Az orosz–ukrán háború kitörésének napján, amikor elindult az orosz hadigépezet, tizenhat helyen volt háború a földön, csak erről mi, európaiak nem beszéltünk, messze voltak. Ámbár az európai és amerikai fegyvergyártók jól jövedelmező üzleteket kötöttek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában. Ezek a harcok évek, évtizedek óta folytak, fegyverrel, vérontással, pusztítással. Tehát amikor elkezdjük keresni az orosz–ukrán konfliktus felelőseit, ne álljunk meg az agresszornál, egyetlen ügyeletes démont kijelölve, akit ha legyőzünk, akkor aztán már tényleg végleg beköszönt a békekorszak. Nevezzük nevén a felelősöket mind: elnököket, tábornokokat, fegyvergyárosokat, politikusokat és a mögülük kikandikáló egyéb nagy embereket!

Mindannyian érdemben felelősek?

Úgy általában a nyugati ember is, aki azzal áltatta magát, hogy vége van a történelemnek, s jön egy kedves, lágy korszak, amelyben az emberiség minden konfliktusa elenyészettnek nyilvánítható, és legfeljebb filmekben, videójátékokban éli ki agresszív természetét. Holott, ismétlem, az egész hazugság volt. A német, orosz, amerikai, cseh és még ki tudja milyen hadiipar az elmúlt évtizedekben is szépen virágzott. Csak éppen, ideiglenesen, távol voltak tőlünk a konfliktusok; ki lehetne számolni, hány áldozata volt azoknak is… Szóval az európai embernek addig kellene elvégeznie ezt a számvetést, szembesülést, amíg megteheti. Mert nem biztos, hogy erre még lesz mód, ha eszkalálódik a háború, és a mi fejünkre zúdulnak a bombák, a mi fiaink jönnek haza koporsóban, és mi fogunk Budapesten pincében meghúzódni.

Az ön szerint halaszthatatlan számvetésben és az igazi probléma feltárásában mennyire tudnak, tudnának segíteni az egyházak?

Erre nehéz válaszolni, mert az egyházaknak is van szembesülnivalójuk. Nem az tehát a helyzet, hogy szegény keresztyének az utóbbi harminc évben el voltak hallgattatva, de mivel itt van most ez a nagy baj, hátha tudnak valamit mondani. Nem voltunk elhallgattatva, ellenben mi is belesimultunk ebbe az önáltató örökbéketudatba. A keresztyének egy része igyekezett jól teljesíteni a házi feladatot, és a mai knowhow kultúrának megfelelően hatékony, jól működő megoldóképleteket ajánlani, az emberek vallásos igényét kiszolgálni. Persze kordában tartva…

Most én kérem, hogy lassítsunk. Mit ért a vallásos igények kordában tartásán?

Közkeletű felfogássá vált a nyugati keresztyén egyházi berkekben, hogy fel kell hagyni a végső igazság kérdésének feszegetésével, mert abból csak konfliktusok lesznek. Újfajta ökumené kezdett el divatozni, s már-már egyfajta szedáló szervezetnek tűnnek.

Ezt most az emeritus püspök mondja, aki 2012-ben amellett érvelt, hogy a katolikusok kérése ellenére és a békesség kedvéért se maradjon ki a Heidelbergi Káté új fordításából, hogy a mise, szembemenve Jézus Krisztus egyszeri áldozatával, „kárhozatos bálványimádás”?

Pusztán azért ragaszkodtam a káté csonkítatlan változatához a Zsinattal együtt, mert nem hamisítunk történelmet. Ha ezt reformátor eleink beleírták, és ott áll a végén az is, hogy kelt 1563-ban, akkor nincs jogom kihúzni belőle. Inkább írjon valaki újat, s annak is lesz dátuma, vagyis történelmi ideje! A sebek sosem gyógyulnak attól, hogy nem veszünk róluk tudomást. S maradtak is kérdések: békülékeny gesztus lett volna a szándék, vagy lemondás az igazságról, amelyet minden körülmények között, mindenre való tekintet nélkül mondani kell? A jó disputa százszor többet ér, mint a hunyori lapítás.

Már a háború vonatkozásában is szóba hozta a végső igazságot. Miért?

Két és fél évszázada ki van zárva a társadalmi dilemmák közül a kérdés: mivégre? Mivégre vagyunk a létbe vetve? Vagy: mivégre birtoklunk, halmozunk fel? Manapság: mivégre van a jólétünk? Mivégre az elképesztő mennyiségű tudományos megoldóképlet? Gondoljunk csak a mesterséges intelligenciára. Lám, a „hogyan” megválaszolásában nagyon erősek vagyunk, de a „miért”, amely a teológia kérdése, a hit beszéde, teljesen háttérbe szorult. Vagy csak egy-egy pillanatra kerül elő. Amikor 1945-ben az USA ledobta az atombombát Japánra, az ezt kikísérletező és bevethetővé tevő tudósok megrendültek, és föltették a kérdést: „Csakugyan kell ez nekünk?” Hát legalább most, amikor a hatékony pusztítás közel jön a háborúval, szólnunk kell arról a szemléletről, hogy isteni munkát láthatunk, tapasztalhatunk a történelemben, de az univerzum eseményeiben is. Megérthetnénk, fölfoghatnánk az eseményeket úgy is, mint amelyek célja maga az isteni élet. De az sem lehet kérdés, hogy Isten konkrétan is beszél az emberekkel, gondoljunk csak Jézus hegyi beszédére…

„Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát”?

Arra is, vagy ahogy éppen a – valódi – szükségleteink betöltésére irányuló gondviselő szeretetéről biztosít: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?

Beszélnünk kellene a bukott emberpárról és gyermekeiről, Kainról és Ábelről, amikor két testvérnépet uszítottak egymásnak, háttérben egy világrend végvonaglásával?

S vajon mikor kellene erről beszélni, ha nem ebben a nagy európai megrendülésben? Annál is inkább, mivel eljöhet az idő, hogy nem beszél Isten. Úgymond, nincs kedve többé hozzánk beszélni, nem alkalmazza ránk a végső igazságot. Megteheti, mert szuverén.

Bocsássuk előre: a vallásos gyakorlatok, szokások megkopása, az elfordulás a szervezett egyházaktól sodró európai folyamat. Ma trendi nem egyházhoz tartozni, hanem „a magam módján” vallásosnak lenni, vagy még úgy sem. Ez kulturális meghatározottság. Nyilván mindig is voltak a keresztyénségnek ellenségei, akik a keresztyénség intézményesített formáinak a meggyengítésére, lebontására törekedtek. Az sem volt új keletű, amit Voltaire a levelei végére írt: „Tapossátok el a gyalázatost!”, a katolikus egyházat értve rajta. Julianus császár a IV. században kivirágzó keresztyénséget betiltotta, s helyre akarta állítani a régi pogány kultuszokat. Még korábban Nero egyenesen homofóbiával vádolta őket. Lenin és Sztálin pár év alatt ortodox papok ezreit lövette agyon, templomok tízezreit rombolta le… Lehet ezt finoman és durván tenni, most éppen az előbbi történik. És ezt segíti a jelenlegi társadalmi trend is. De azt azért nem mondanám, hogy a keresztyénellenesség olyan drámai helyzetet teremtett volna Európában, hogy – ironizálok – halogatás nélkül meg kellene szervezni a keresztyénséget fölmentő keresztes csapatokat.

Egyre inkább kiválnak a valóság harci füstködéből A jelenések könyve próféciáinak körvonalai. Egyre ijesztőbb szörnypofákat próbálgat a történelem. Mi a dolga a XXI. század keresztyéneinek?

Ami a Jeremiás 48. részében áll: „Mentsétek meg lelketeket.” Tudom, ez a válasz sokaknak csalódás, mert inkább mindenki azt kérdezné, hol a keresztyén társadalmi program kidolgozva, és hol az a keresztyén érdekképviseleti csoport, amely a törvényhozásban és általában az élet dolgaiban kellő hatékonysággal érvényt szerez ennek. De ebben – „mentsétek meg lelketeket” – ott a keresztyénség paradoxona. Egyrészt, bármilyen furcsa, mindenki tulajdon urának áll vagy esik – lásd Róma 14,4 –, vagyis végső soron Megváltójának, Krisztusnak, mert ő „jön el ítélni élőket és holtakat”. Másrészt a lelkem megmentésébe beletartozik az is, hogy tisztes világban akarok élni, és nem zárom be magam valami apokaliptikus időkapszulába. Keresztelő Jánost hozom fel példának, akin megérezték az emberek, hogy amit elemi erővel hirdet, az voltaképpen isteni hatalom. Tódulnak hozzá még a farizeusok és szadduceusok is, mire ő rájuk dörög: „Ki figyelmeztetett, hogy meneküljetek a bekövetkező harag elől? Térjetek meg!” Nem elkergeti őket, hanem tudatosítja bennük: „Észlelted, hogy meg kell mentened magad? Akkor változtasd meg az életedet!” Az egyes élettevékenységek megváltoztatása társadalmi változást is elindít. Nyilván nem úgy, ahogy a világ jelenlegi urai, társadalommérnökei szeretnék a maguk céljait elérni: kíméletlenül, azonnal. Hanem kegyelemből, míg időnk van.

Forrás: reformatus.hu

Kép: Sebestyén László (Református.hu)