Mindegy, csak menjen

„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!” Ézsaiás 43,18

Istenem, csak azt ne. Már megint valami újat? Tényleg, nem bírom ezt a tempót. Nem lehetne egy kicsit lazítani? Csak egy kicsit semmit nem fejlődni. Nem tenni új dolgokat. Nem belekerülni új helyzetekbe. Csak úgy ellenni. Istenem, nem lehetne, hogy egy kicsit békén hagyj? Vagy tudod mit, nem lehetne az, hogy csak úgy odaröpítesz? Mit szólsz? Ketten átlibbenünk az időn, neked ez úgysem nagy kunszt, nálad egy szempillantás annyi, mint itt ezer esztendő. Csak egy ezredszempillantást kérek tőled, nem többet. Hunyj szemet fölöttem, és röpíts oda abba az újba, amit terveztél. Ebben szívesen kiegyezem.

Persze, repesve írogatunk lelkesítő szövegeket arról, hogy Isten újat cselekszik. Ne a régi dolgokat emlegessétek. De álszentek vagyunk, és hazugok. Megrögzötten régi dolgokat emlegetők vagyunk. Leragadunk, mindig megkésve éljük az életünket. Valahol a távolban. Meg nem oldott problémákban. Fel nem dolgozott traumákban. Feloldatlan múltbéli konfliktusokban. És persze megszépült emlékekben, ahol elhazudtuk mindazt, ami miatt akkor ugyanúgy a múlt múltjába menekültünk. A még korábbi múltba. Valahová a gyerekkorba, vagy vissza az anyaméhbe. A világon talán az egyik legőszintébb hívő ember Jób volt, aki kimondta azt, amit sorstársai, mi, maiak és régiek nem tudunk, nem merünk kimondani: bárcsak meg sem születtem volna. Épp, hogy nem volt baj Jób hitével. Nem tagadta meg az érzéseit. Nem tagadta meg a kételyét és nem tagadta meg a fájdalmát. És nem játszotta a fakírt, aki a legnagyobb megpróbáltatások közepette is mereven ül, és valami embertelenül mű mosollyal az arcán ezt mondja: legyen meg az Úr akarata.

Falnak tudnék szaladni a jób-barátai-szintű tanácsadóktól is, akik nem várják meg, hogy én elérkezzem oda, hogy az Úr adta az Úr vette el, legyen áldott az Úrnak a neve. Á, nem. Szomorú vagy? Térjél meg! Ne legyél szomorú. Aki hisz, az mindig vidám. Valaki azt írta, hogy az aggodalom és a csüggedés a hit csődje. Rendben, belátom, DE csak nekem van jogom erre a felismerésre eljutni. Nincsen jogod kioktatni, hogy nincs elég hitem. Nekem nincsen jogom téged kioktatni, hogy hol a hited. Csak én. Csak Jóbnak van joga eljutni az elengedésig. De Jóbnak joga van a gyászhoz is. Ő igazán sokat veszített. Talán másként, de mi is veszítettünk. Soha-meg-sem-volt dolgokat. Nekem például ilyen a gyerekkorom és a boldog család. El kellett gyászolnom a halva-született gyereket, ami a nem létező gyerekkorom, amire csak foszlányokban emlékszem. Azt hiszem, ezen a gyászfolyamaton mindenkinek át kellene menni. Még annak is, akinek a gyerekkora szép volt és harmonikus. A szép és harmonikus gyerekkor talán még jobban meg tudja keseríteni egy felnőtt életét. Állandóan visszavágysz. Újat cselekszem? Ugyan! Semmi nem lehet jobb annál a nyugalomnál és biztonságnál, ami a szülői házban az enyém volt gyerekként. Igen, a régi dolgokat emlegetem, mert akkor boldog voltam. Nekem nem új cselekvés kell, én a régit akarom. Adják vissza, ami elmúlt. Előre a múltba, testvéreim…

Szóval csak el kellene jutni a régi dolgok emlegetésétől az új cselekvéséig. Isten kezdeményez. Tényleg, Uram, annyira jó fej vagy. Meg egyáltalán, hogy nem is az van, hogy én akarom, te meg segítesz, vagy ilyenek, hanem hogy épp te noszogatsz, biztatsz, ébresztgetsz, motiválsz, inspirálsz, és néha jókora pofonokkal terelgetsz. Annyira nehéz eljutnom az újat cselekszemig. És nem, hagyjátok abba ezt az érzelgős szövegelést arról, hogy Isten újat cselekszik, mert irtózatosan nehéz dologról van szó. Néha úgy érzem, az látja ezt a verset olyan szépnek és könnyűnek, akit még Isten soha nem vezetett végig azon az úton, amin újat cselekszik. Ott hagyni Egyiptomot, hogy a pusztában hazátlanul, éhezve és szomjazva, senkikként bolyongjunk, hogy hosszú idő után majd egyszer eljussunk az Ígéret Földjére, ahol rá kell döbbennünk, hogy ez nem a cél, hanem itt kezdődik csak igazán a harc? Tényleg? Nem! Ez nekem JÓ, de nem könnyű. Minden porcikám menekül előle, mint a macska, amit meg akarnak mosdatni… Nekem jó… de nem szeretem. Félek az új dolgoktól. Legyőzöm a félelmem, mert Isten megtanította, hogy le kell győznöm, hogy legyőzhetem, de félek. Isten újat cselekszik, oké, de én félek tőle. Könnyebb benne lenni a régi dolgok emlegetésében. Egyiptomi húsos fazekakról álmodni az Ígéret Földjéhez vezető út egy kilátástalan színhelyén. És mégis.

Istenem, na jó, oké, benne vagyok. Vezess. Nem is érdekel milyen módszert választasz. Át a Vörös Tengeren, tuti félek majd. Tűzoszlopban, felhő által, álmokban vagy mások által. Már nem is bánom. Felőlem még az Újragondoló által is jöhetsz, csak ha már az ismeretlen ígéretes jövő felé kell lépnem, tudjam, hogy velem vagy. Köszi, Uram.