Samaritánusok ma

Az irgalmas samaritánus története egyike a legismertebb bibliai példázatoknak.

A samaritánusok azonban nem fiktív alakok, és nem is csupán az ókori történelem lapjairól tudhatunk róluk. Bár bő évszázada még az eltűnés fenyegette őket, legnagyobb ünnepükre a már több mint hétszáz főt számláló közösség apraja-nagyja összegyűlt a közelmúltban.

Kaftánt viselő idős családapák feleségeikkel, valamint nyugati öltözetet viselő gyermekeikkel és unokáikkal – több mint hétszázan – vettek részt az idei pészah áldozati ünnepségén Izraelben.

Az ünneplő samaritánusok összejövetelét számos turista figyelemmel kísérte, a számukra ismeretlen áldozati kultusszal járó szokatlan látványt és szagokat a talpraesett helybéli gyerekektől vásárolt frissítők tették emészthetőbbé. Ötven báránynak szegték torkát naplementekor a Kirjat Luza nevű samaritánus településen, az egyetlen zsidó hagyományhoz kapcsolódó vallásos közösségben, ahol az egyiptomi kivonulásra emlékezve húsvétkor a mai napig állatot áldoznak.

A samaritánus Tórán dolgoznak

– A pészah közösségi esemény, amelyen családonként kell a bárányokat leölni. A mai samaritánus liturgia szerint az ünnep naplementekor kezdődik. A főpap a papi családok vezetőivel együtt saját házában kezdi a szertartást imádságokkal, majd a vallási elöljárók énekelve kivonulnak az áldozati térre. A nyitott tér közepén földoltár található, ami nem más, mint egy belülről kővel kirakott, árokszerű vájat a földben.

Eköré gyűlik a samaritánus közösség is, amely már a papok indulásával egy időben elkezdi recitálni a liturgikus énekeket az áldozatbemutatás helyszínén – ismertette portálunknak Zsengellér József. A Károli egyetem Hittudományi Karának dékánja egy németországi kutatócsoporttal együtt érkezett a samaritánus pészahra, a teológusok ugyanis a samaritánus Tóra szövegkiadásán dolgoznak.

– Miután a főpap bevonul, föllép egy emelvényre, ahol Mózes második könyvének 12. fejezetét olvassa fel. Ez a rész számol be a tizedik egyiptomi csapás elkerüléséről, amelyre ekkor emlékeznek. A tizedik csapás alkalmával ugyanis az egyiptomi fogság idején a halál angyala megölte az elnyomó nemzet elsőszülötteit. Izrael fiai azonban megmenekültek az öldöklőtől, hiszen Isten parancsára a feláldozott bárányok vérét családonként a házak ajtófélfáira kenték. Amikor a főpap ehhez a részhez ér, az oltár mellett a papi családok tagjai elvágják az áldozati állatok torkát.

Aznap éjjel esznek először

A samaritánus közösség más naptárt használ, mint a zsidóság, körükben ezért esett idén április végére a húsvét.

– A páskabáránnyal jól is kell lakniuk a családoknak, ezért idén ötven bárányt vágtak le. A nagy nyilvánosság előtt konyhakésszé tették az állatokat, ami nem nyújtott éppen lélekemelő látványt, de az áldozati kultusz ezzel jár – tette hozzá a samaritánusszakértő. Az áldozatbemutatás közös szertartásos étkezést is jelent.

– Évezredeken keresztül mindazok, akik elhozták családjuk bűnéért való áldozatukat, segítettek a szertartásban vagy türelmesen vártak az engesztelő vacsoráig. Hivatalosan ez az aznapi első étel, a családok addig legfeljebb gyümölcsöket esznek. Mivel a szertartás napnyugtakor kezdődik, este tizenegy és éjfél között jutnak ételhez. A tűzhelyet délután óta hevítik, a megtisztított, besózott bárányhúst nyársra tűzik, berakják a földbe vájt, izzó kemencébe, befödik, majd néhány óra múlva az előírásnak megfelelően keserű gyökerekkel és kovásztalan kenyérrel elfogyasztják.

Hol kell imádni az Istent?

A samaritánusok kisebb megszakításokkal a mai napig megemlékeznek az Egyiptomból való csodálatos szabadulásukról. Ők ugyanis meggyőződéssel vallják, hogy a kiválasztott nép tagjai – noha a zsidó hagyomány mást tart felőlük.

– A samaritánusok a zsidóság első olyan irányzata, amelyik kivált és önállósodott, kb. a Krisztus előtti második század végén. Hosszan tartó ellenségeskedés vette ezzel kezdetét a két csoport között: a samaritánusok lenézettek voltak a zsidóság körében, a zsidók pedig féltek átmenni a samaritánusok lakta vidéken. Az ószövetségi Sikem, az újszövetségi Szikár városának környékén élő samaritánusokat Krisztus idejében is elutasították. Amikor a samáriai asszony Jézussal beszélget, megkérdezi, hol imádják az Istent, ezen a hegyen – és mivel ő Szikárból jött ki, a Garizimre, vagyis a samaritánusok szent hegyére mutat – vagy Jeruzsálemben. Jézus azt feleli, eljön az idő, amikor sem itt, sem ott, hanem „lélekben és igazságban” imádják az Istent.

Etnikai ellentét

A zsidóság legfőbb botrányköve a samaritánusokkal szemben az etnikai és vallási különbözőség volt.

– Samária lerombolása után az ország többi részét – Jeruzsálem és Júda kivételével – az Asszír Birodalom csatolta magához. A Királyok második könyvének 17. fejezetében olvasunk arról, hogy Samária elfoglalása után az onnan elhurcolt izraeliek helyére Asszíria egyes területeiről telepítettek be különféle népcsoportokat Bábelből, Kútából, Hamátból, Szefárváimból. Később, a babiloni fogságból Jeruzsálembe visszatérő júdaiak és az ő konfliktusukról Ezsdrás és Nehémiás könyvei számolnak be.

Az oroszlánoktól féltek

Az Asszíriából betelepítettek szerettek volna asszimilálódni.

– Írtak az asszír királynak, hogy küldje közéjük az izraeliek Istenének egyik papját, aki megtaníthatná őket az istentiszteletre. Attól tartottak ugyanis, hogy az oroszlánok megölik őket pogányságuk miatt. Az uralkodó küldött is nekik egy Jahve-papot, aki egy korábbi izraeli szentélyben, Béthelben folytatja szolgálatát, a betelepültek pedig jahvisták lesznek, noha eredetileg nem izraeliek.

Ugyanakkor, nem is mindenkit vittek fogságba a területről, vagyis a betelepítettek a korábban ott élő izraeliekkel egy közösségben lettek Jahve-tisztelők – magyarázza a dékán.

– A kormányzót Szanballatnak hívták, ami babiloni név, de a fellelt korabeli dokumentumokból kiderül, hogy a gyermekei már jahvista neveket kaptak. Vagyis, a kormányzó már nem a babiloni isteneket tisztelte, hanem Jahvét. Márpedig ha a vezető Isten-hívő volt, a lakosság nagy része is az lehetett.

A választott nép?

Míg a zsidó elnevezés a Júda névből származik, a samaritánusok izraelieknek tartják magukat. Igazi izraelinek, vagyis a választott népnek – ezért is részesei a kivonulás tradíciójának, így az Egyiptomból való csodálatos kiszabadulásról megemlékező peszah-ünnepnek is.

– Tradíciójukban nem azt mondják, hogy a betelepítettek leszármazottai, hiszen a zsidóságtól való elszakadást még korábbra teszik, mint a babiloni fogság: Éli főpap idejére, aki szerintük rossz útra terelte a júdaiakat, míg az ő főpapjuk, Uzzi a helyes ároni vonalat vitte tovább – ismerteti Zsengellér József. A samaritánusok minden más zsidó ünnepet is megtartanak, de csak, ami a Tórában szerepel, így az Eszter könyvében található purimot nem.

Az elkülönülés ma is érezhető. A mai Izraelben a samaritánusokat hivatalosan somronimnak, vagyis samáriaiaknak nevezik, ők saját magukat ennek ellenében somrimnak, vagyis megőrzőknek hívják, míg a kívülállók samaritánusoknak nevezik őket.

A megsemmisülés határán

Az utóbbi években jelentősen bővült a samaritánus közösség, két évtizeddel ezelőtt ugyanis kétszázzal kevesebb főt számláltak. A népességgyarapodás tudatos.

– Krisztus korában a samaritánusok több tízezres kisebbséget alkottak Izraelen belül, illetve több diaszpórában is éltek. Az arab korszakban gyarapodott a számuk, de a középkor folyamán a pogromok eredményeként eltűntek a diszpórák, és már csak a Nablusz – az ókori Sikem – melletti Garizimon maradtak néhányan. A huszadik század elejére már csak százegynéhányan lehettek, azóta pedig tudatosan építkeznek, hogy el ne tűnjön a közösség – magyarázza Zsengellér József.

A samaritánusok napjainkban két településen élnek, az egyik a Garizim hegyén található Kirjat Luza, a másik a Tel-Aviv külvárosában található Holon nevű település. Izrael állam 1948-as megalakulásakor ugyanis egy részük úgy döntött, elhatárolódik az arabok lakta vidéktől. A Garizimon maradtak öltözetén, helyenként nyelvhasználatán is érzékelhető a muszlimokkal való együttélés hatása. Az izraeli részen lakó samaritánusok viszont szinte a megkülönböztethetetlenségig hasonlítanak a körülöttük élő zsidóságra. Utóbbiak eltekintenek a kétezer éven át tartó viszálykodástól, hiszen a mai zsidóság is rendkívül széttagolt. A jó viszonyról mi sem árulkodik jobban, mint hogy a samaritánus főpap izraeli állami alkalmazotti fizetést kap, a zsidó állam ugyanis támogatja a samaritánus közösséget.

Krisztus-hívő samaritánusok

Az egyik bibliai történet szerint a Megváltó a samaritánusokhoz is eljött, nemcsak a zsidókhoz. A Jézussal beszélgető samáriai asszony története arról is beszámol, hogy miután a nő a helybelieknek tanúbizonyságot tett arról, hogy a kútnál megpihenő zsidó férfi a Messiás, lakóhelyén sokan hinni kezdtek Jézusban. Samaritánusok is lehettek tehát az első keresztyének között.

– Gyülekezetünk egyik lelkes bibliaolvasója egyszer odahozta nekem az Apostolok cselekedetei nyolcadik fejezetében olvasható történetet azzal, hogy megtalálta a Bibliában az egyetlen hibát. Az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 7. részének 16. versében István vértanú saját védőbeszédében azt mondja, hogy a családi sírt Emór fiaitól veszi meg Ábrahám Sikemben. Igen ám, de a Makpéla barlangja Hebrónban van, Emórtól – más alakváltozat szerint Hámortól – pedig Jákób volt az, aki földet vett. Hogy mondhatja hát ezt István? Nem valószínű, hogy zsidóként összekeverte volna a történetet, István tehát valószínűleg a samaritánus változatot ismerte. A garizimi templom lerombolása után ugyanis a nagy jelentőségű eseményeket a samaritánusok Sikemhez kezdték kötni. István tehát feltehetőleg samaritánus lehetett.