Szeretem?

Vasárnap van, és én egyre feszültebb vagyok. A gyerekeim, mintha összeesküdtek volna ellenem, oly lassan készülődnek, hogy minden percben érzem, nem fogunk időben elindulni, sietni kell. Ők azonban ráérnek, nem foglalkoznak az idő múlásával, talán nem is igazán érzékelik azt. Majd lassan – nagyon lassan – elkészülnek. Közben feleselnek, engedetlenek, nem hallják meg, ha szólok. Csodával határos módon mégis mind beülünk az autóba, és végre indulunk. Akkor egymással kezdenek kötekedni, mert persze mindenki ugyanarra a helyre szeretett volna ülni, és én érzem, hogy az utolsó idegszálam is elpattanni készül. Végül haragosan, kiabálva teszem őket helyre. Elhallgatnak, csend van, de olyan rossz csend. Tudom, hogy mindenki magában fortyog. Tudom, hiszen én is ezt teszem, mert nem hiszem el, hogy nem lehet normálisan elindulni. Végre mindenki a helyére kerül, és elkezdődik az istentisztelet. Félig még mindig duzzogok a reggel miatt, de igyekszem odafigyelni, majd mintha egyedül csak nekem szólna az ige: A szeretet türelmes, jóságos; … nem viselkedik bántóan, … nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat, … mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

Érzem, hogy mindjárt meghasad alattam a padló, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Még jó, hogy a gyülekezet nem hallotta mindazt, ami ma elhagyta a szám, és nem látta mindazt az indulatot, ami ott fortyogott bennem mindeddig. Milyen jó, hogy senki nem hallotta azokat a gondolatokat, amelyek nem születtek szavakká. Nem gerjed haragra? Mindent eltűr? Hogy szeretem én a gyermekeimet? Nem is szeretem őket? Hogyne szeretném. Tényleg minden nap hálát adok azért, mert ők vannak. Akkor hogy is van mindez? Milyen messze állok én ettől a szeretettől!  Tudom, ez az Isten szeretete, s az Övé valóban ilyen, hiszen hányszor gerjedhetett volna haragra ellenem, hányszor róhatta volna fel a tetteim, gondolataim, mulasztásaim? Hányszor fortyoghatna és duzzoghatna magában miattam, de nem teszi. Nem teszi, mert szeret. Szeret annyira, hogy mindezt eltűri, elhordozza, sőt már elhordozta a kereszten még mielőtt megszülethettem volna. Ennyire szeret. Csodálatos.

De hogyan tovább velem és a gyerekekkel? Nem mehet ez így tovább! Később az ige arról beszél, hogy Isten újra maga elé hívatja Mózest, hogy az összetört kőtáblák helyett újakat készítsen, hogy újra odaadja törvényét a népnek. Mózesben is lehetett egy adag indulat, mikor összetörte a kőtáblákat – gondolom magamban. Isten mégis a maga szentségébe és jelenlétébe hívja Mózest. Helyre akarja állítani, ami eltörött. Nem Mózes érdeméért, és nem a nép érdeméért, hanem azért, mert Ő szerető Isten, sőt Ő a szeretet. Hív a maga szentségében engem is, hogy helyreállítsa, ami eltörött, hogy újult erővel mehessek tovább. Talán holnap majd nem gerjed haragra bennem a szeretet, és türelmes lesz. Vagy legalább egy kicsit türelmesebb. S akkor majd újra lehet menni az Ő szentségébe, hogy megtapasztalva a szeretetét jobban tudjak szeretni. S hiszem, hogy majd a gyerekek is meglátják, hogy nem szeretem őket tökéletesen és hibátlanul, de mindennap tanulok szeretni a Szeretettől, s akkor ők is tanítvánnyá lesznek.

Szemere Judit

Forrás: teso.blog