Ő a vigasz

„Boldogok, akik sírnak…” Boldogok? Elég fura kijelentés. Gondolhatnánk arra, hogy „sírva vigad a magyar”. Bár a biblia szövegében nem láttam olyan bővítést, hogy boldogok a magyarok, akik sírnak. Talán ez mégis valami többet jelent, valami mást.

Egy mélyebb megtapasztalás volt számomra, hogy a könnyeim nem csupán a nehézségeimnek, gyötrődéseimnek terméke. Bár az én esetemben gyakoriak a könnyek, meghatódom a szereteten, ha azt látom, hogy egy gyermek hálásan öleli meg az édesanyját, vagy egy apa szeretete sugárzik a gyermekére. Könnyes a szemem különböző örömteli eseményekkor is, és minden olyan gesztus látványakor, ami a szeretetet sugározza, akár egy kisállat felé, vagy ha egy emberségből elkövetett cselekedetet látok.

A minap azon gondolkoztam, hogy Jézus is sírt, nem titkolta el a könnyeit. Tehát ez nem egy szégyellni való, nőies cselekedet, bár a társadalom az évszázadok során ezt hitette el velünk. Saját könnyeim kapcsán gyakran elgondolkozom mostanában Jézus könnyein. Az én könnyeim nem hasonlíthatóak az Ő könnyeihez. Én csak magamat sajnálom, amíg az Úr a kis szánni való teremtményeit sajnálta meg.

De hogyan lehetnék én boldog a könnyeim között? Úgy érzem, hogy a sírás közelebb visz az Úrhoz. Az első pillanatban igaz még magamat sajnálom a nehéz házasságom, a munkahelyi stressz, a különböző megfelelési kényszereim, szorongásaim miatt, de ezek egyszer csak átcsapnak abba a felismerésbe, hogy mindezek eltörpülnek Jézus fájdalmai, szeretete mellett. És bár a könnyeim még folynak, úgy érzem, hogy vigasztal az Úr. Már nem magamban sírok és várom, hogy valaki megsajnáljon, hanem Jézusnak mondom el szívem fájdalmát. Mire pedig a végére érek, szinte elönt az a felismerés, hogy milyen jelentéktelenek is a problémáim. Megerősít újra és újra. Érdemtelenül állok előtte, szánalmasan, csüggedten, tele szorongásokkal és fájdalmakkal. És mégis boldogan.

Valóban boldogan, mert lehajolt hozzám akkor, amikor egyáltalán nem érdemeltem meg. Akkor, amikor azt gondoltam, hogy én sem szívesen segítenék már magamon. Akkor, amikor erőtlennek, tehetetlennek éreztem magam. Amikor már csak a kezeim széttárva állok Ő előtte, és mindent leteszek a lábai elé. Leteszem a fájdalmat, a tehetetlenséget. A legnagyobb erőtlenségemben kapaszkodom leginkább Belé, a legnagyobb gyötrődések visznek Hozzá közel, mert akkor már érzem, hogy nem marad más megoldás az életemben.

„…amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10) – szégyenteljes a felismerés, hogy az erősségben nem mindig keresem Őt olyan buzgalommal.

Akkor szól hozzám, akkor takar be vigasztalásával, kegyelmével, amikor leginkább érzem, hogy sohasem lehetek ezért elég hálás.

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)

Az egyik legkedvesebb boldogmondásom, amely a legnagyobb hálára indít. Köszönöm Uram.

Kopinec Emese

Forrás: teso.blog
(Nyitókép: illusztráció)