Egészségügyi biztosítás: van-e esély a változásra?

Ukrajnában arról folynak a viták, hogy megvalósítható-e az egészségbiztosítás reformja. Lesz-e új egészségügyi biztosítási rendszer? S ha lesz, akkor mennyire lesz új, kinek lesz kedvező, s  a legfontosabb korrekt lesz-e?

„Az egészségbiztosítási rendszerre való átállásnak fokozatosan kell történnie, de mindenekelőtt meg kell teremteni azokat a körülményeket, amelyek által az ukrán lakosságnak anyagi lehetősége nyílik a biztosítási összegek befizetésére” – jelentette be Ukrajna miniszterelnöke, Mikola Azarov.

A miniszterelnök álláspontja szerint a jelenlegi fizetések mellett nincs mód arra, hogy az egészségbiztosítás címén még egy pénzügyi terhet rójanak rá az adófizetőkre, az egészségügyi reform megvalósításánál mindenképpen figyelembe kell venni az életszínvonal minőségét és az állampolgárok fizetőképességét is – olvashatjuk a dzerkalo tizsnya portálon közreadott nyilatkozatban.

Ám a kérdés Ukrajnában korántsem egyértelmű, hiszen az új rendszer bevezetéséhez nem csak a fizetések emelésére, hanem az összes egészségügyi szolgáltatás és ezek jogi szabályozásának reformjára is szükség van. Valljuk be, hogy mi közemberek – akik ráadásul megszokták, hogy az országunkban az „ingyenes” orvosi ellátásért is fizetni kell – egy korrekt rendszerben még az alacsony fizetések mellett is, fel tudnánk vállalni azt, hogy egy minőségi, gyors és emberhez méltó egészségügyi ellátás fejében befizetjük a biztosítási összeget. De tudja-e ezt nekünk garantálni az állam? Van-e garancia arra, hogy egy ilyen rendszer kiépülhet?

Az ukrajnai törvényhozás mesterei majdhogynem ideális szabályokat, rendeleteket, törvényeket tudnak létrehozni, de tapasztalatból tudjuk, hogy a gyakorlatban nem sok törvény állja meg a helyét. Nap mint nap szembesülünk ezzel a közéletben, az oktatásban, a gazdaságban, és a nemzeti kisebbségek ügyének kezelésében is.

Az egészségügy sem kivétel: a betegellátási rendszerünket már évtizedek óta rohasztja a korrupció, a szegénység, a kilátástalanság. Nézzük meg csak az orvosképzést. (Természetesen, mint mindenhol itt is vannak kivételek, de ezek is csak a szabályt erősítik) Szinte már társadalmi normává vált a vizsgák, gyakorlatok, ún. „rezidensi” helyek és szakorvosi állások megvásárlása. Mindezek után a fiatal orvos már csak arra tud gondolni, mennyi idő kell ahhoz, hogy a befektetett pénzmennyiség megtérüljön. A hivatástudat majdhogynem felőrlődik ebben a mókuskerékben.

Ez az egyik lényeges probléma, a másik az, hogy a társadalombiztosításnak hiányzanak azok a szegmensei, (és nem csak a szegmensek, hanem ezek „kulturális háttere” is) amelyek a szociálisan hátrányos helyzetű réteg számára (többgyerekes családok, nyugdíjasok, vagy munkanélküliek, hajléktalanok) biztosítanák minimális államilag támogatott, azaz ingyenes egészségügyi ellátást. És még nem említettük a gyógyszer árához való állami hozzájárulást, a gyógyszergyártástámogatását, stb.

Ráadásul az ukrajnai rendszerből hiányzanak az állami garanciák, holott ezek képeznék a magánbiztosítások egyik legfontosabb alappillérét.

Mikor, hogyan és ki tudja ezt a helyzetet megváltoztatni? – A válasz ismeretlen. Egy a lényeg, ahhoz, hogy mondvacsinált oktatási, egészségügyi és egyéb más rendszer helyet egy jól felépített és átgondolt, gyakorlatban jól működő szisztéma alakuljon ki, stabil alapok kellenek. A stabil alapok megteremtéséhez pedig a politikia akarat és a pénz mellett az is szükséges, hogy kiváló, a hétköznapi állapotok ismeretével rendelkező szakembereket vonjanak be. És akkor talán kis lépésekben el lehet kezdeni az Európához való felázrkózást.

Jó lenne, azt feltételezni, hogy a gyermekeinknek és az unokáinknak már minőségi szolgáltatásokban lesz részük, és a problémák felmerülésénél  nem a körülményekre, hanem a megoldásra, a gyógyulásra, a jövőre tudnak majd koncentrálni.

Senki sem vár csodát egyik pillanatról a másikra, mindenki tudja, hogy jó munkához idő kell, de az idő az telik, az eddig tapasztalt változások pedig felszínes jellegűek.

 KK.