Egy falu Szabolcs vármegye „lecsippentett” darabkáján

Kis kárpátaljai abszurditásként Nagybakost elhagyva egymás után két, egyaránt Eszenynek nevezett állomáson fékez le a Munkács–Ungvár helyiérdekű vonat. Az első állomás a magyar etnikai tömb fellazítása céljából létrehozott ukrán telepesközséghez, Petrivkához tartozik. A másodiknál leszállva pedig egy több helyütt autóralipályaként „kitűnően” hasznosítható mellékút vezet a szovjetrendszerben Javorovónak titulált, a rendszerváltás után viszont eredeti nevét visszakapott, 1789 lakost számláló, 92 százalékban magyarlakta Eszeny községbe.
Ahol pálos kolostor állt hajdanán
A Tisza jobb partján fekvő falut – Ezen alakban – elsőként 1248-ban említi egy Árpád-kori forrás, ám a hagyomány szerint az 1241–1242-es nagy tatárjárás előtt is létezett a falu, s a vész elmúltával, a helység újjáépítése után földvárat emeltek a település védelmére, mely a népemlékezet szerint a XVII. század második felében pusztult el. A XIV. században a Baksa nemzetség volt a község tulajdonosa, s a belőle származó, Simon nevű földesúr 1358-ban pálos kolostort létesített a faluban. 1411-től a Baksa nemzetségből származó Csapy család birtokolta Eszenyt, a hitújítás idején pedig mind a lakosság, mind a nemesi família protestánssá lett, a kolostor pedig megszűnt létezni. A jelenlegi református templom 1795-ben (más forrás szerint 1862-ben) épült, mindkét jelenlegi harangját 1925-ben öntötték. Eszeny Trianonig Szabolcs vármegyéhez tartozott, s csak 1920-ban „csippentette le” onnan – Szalókával együtt– a csehszlovák állam. Az I. világháborúban 25, a második világégésben 14 magyar katona esett el a frontokon, 1944-ben pedig a „felszabadítók” 313 munkaképes korú magyar férfit hurcoltak el a nagy vörös birodalom „meghalasztó” táboraiba, akik közül 96-an a deportálás közben vagy a lágerekben veszítették el az életüket. Majd a kollektivizálás során – „természetesen” erőszakkal – itt szervezték meg a magyarlakta kárpátaljai területek első kolhozát.
„Egymást felemelve kapartunk le egy kis deret a vagon mennyezetéről”
– Csapon születtem, 1924-ben – meséli Kozár Ferenc, a község legidősebb lakosa. – Édesapám kocsisként dolgozott egy csapi földbirtokosnál, majd – még a cseh világban – áttelepültünk Eszenybe, ahol apám fogatosi munkát is vállalt Hámlik Béla birtokán, de szántott-vetett is, én pedig az édesanyámmal meg a nővéremmel együtt napszámosként dolgoztam ugyanott. Az édesapámat elég jól megfizették, s egy holdat is kaptunk az uraságtól, ám az apám már 1936-ban távozott a földi világból. 1938-ban a magyar állam három holdat utalt ki a családunknak, de az édesanyám (aki soha többé nem ment férjhez) így is nagyon nehezen nevelt fel bennünket. 1944 őszén az oroszok engem is elvittek a lágerbe, Szolyván hál’Istennek nem kaptam el a flekktífuszt, majd nekivágtunk a hegyeknek Novij Szambor irányába, miközben a kísérő katonák – bár semmi okot nem adtunk rá – nemegyszer puskatussal ütöttek minket csak azért, mert magyarok vagyunk. Amikor pedig egy mezővári fogolytársunk a fiával együtt egy ásványvízforrásnál kilépett a sorból, hogy megtöltsék a kulacsukat, ott helyben agyonlőtték őket.
Novij Szamborban bevagoníroztak, és a makajevkai kényszermunkatáborba hurcoltak minket. 108-an voltunk bezsúfolva egy marhavagonba, 4-5 napig utaztunk, s ezalatt sem enni-, sem innivalót nem kaptunk. Egymást felemelve, a kocsi mennyezetéről kapartunk le egy kis deret, hogy legalább egy kicsit csillapítsuk a szomjúságunkat. Makajevkában pedig egy laktanyában helyeztek el bennünket, ahol fűtés sem volt, s takarót sem kaptunk. Felrobbantott gyárak romeltakarítását végeztük, valamint lakóházakat építettünk a rombadőlt régiek helyén, de a nehéz munka mellett olyan silány kosztot kaptunk, hogy alig bírtunk dolgozni. Akik végképp nem bírták a munkát, s kidőltek, azokat elszállították a lágerből, s nem tudom, mi lett velük. 1946 tavaszán hazaengedtek, beléptettek a kolhozba, s ott dolgoztam le a munkás éveimet.
Légitámadások, fosztogatás, szobormegsemmisítés
– 1944 őszén a közeli Csapot támadó szovjet bombázógépek időnként a falunk fölött is kioldották a bombáikat, melyek több házba is becsapódtak, s a sebesültek mellett halálos áldozatokat is szedtek, egy lecsapó bomba egy egész családot megölt, köztük nem egy gyermekkori barátnőmet. Az itt állomásozó németek harc nélkül feladták a községet, a bevonuló oroszok pedig mind a lovakat, mind az élelmiszert elzabrálták – emlékszik vissza Endrész Etelka, az eszenyi KMKSZ-alapszervezet alapító tagja. – Két évvel korábban – kislányként – még én is részt vettem az első világháborús magyar hősi emlékmű avatóünnepségén, az ellenséges csapatok bejövetele után azonban egy betelepült szláv lakos megsemmisítette az oszlop csúcsán elhelyezett turulmadár-szobrot. S hogy legalább a hősi halottak névsorát tartalmazó obeliszk ne pusztuljon el, egy éjszaka több eszenyi lakos szekérre emelte és a temetőbe szállította az oszlopot. Már nem is reméltük, hogy valaha visszakerül a község belterületére, ám ezt is megértük.
Emlékjelek, nemzeti ünnepek, színházlátogatás
A KMKSZ Eszenyi Alapszervezete 1989. április 23-án alakult meg, jelenlegi elnöke Gönczy Sándor, s pillanatnyilag 600 tagot számlál.
– Még megszületésünk évében ideiglenes emlékművet emeltünk a temetőben a „málenykij robot” eszenyi áldozatainak tiszteletére, majd 1992-ben – ugyancsak a sírkertben – felavattuk a végleges emlékművüket, melynek talapzatában egy bronztokban elhelyeztük a lágerekbe elhurcolt falubeli­jeink névsorát tartalmazó okmányt. Úgyszintén 1992-ben – a református egyházközséggel együtt – a templom belső falán lelepleztük az 1946-ban koncepciós perben elítélt s 1948-ban, a Gulagon elhunyt akkori lelkipásztor, Balogh Sándor emléktábláját. Később pedig eredeti helyén, a református templom előtt felállítottuk az I. világháborús hősi emlékművet, melyen a II. világháborúban elesett helybeli honvédek márványtáblája is helyet kapott, s új turulmadár-szobrot készíttettünk, mellyel megkoronáztuk az obeliszket – tájékoztat Bakura Sándor, az alapszervezet titkára. – Minden évben megünnepeljük március 15-ét, megemlékezünk október 6-ról, valamint – a református gyülekezettel együtt – a ’44-es áldozatokról. A magyar kultúra napján csoportot szervezünk a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház ungvári fellépésének a megtekintésére, júliusban ugyancsak csoporttal képviseltetjük magunkat a tiszaújlaki Turul-ünnepségen. A KMKSZ felunévtábla-állítási programja keretében pedig felavatásra került az új, kétnyelvű helységnévtábla.
Tavaly a keresztelések száma már meghaladta a temetésekét
– Az Eszenyi Református Egyházközség 962 lelket számlál – fejti ki Balogh Attila helybeli tiszteletes, az Ungi Református Egyházmegye esperese. – 2010-ig esztendők során át több gyülekezeti tag hunyt el, mint ahány gyermek született, az elmúlt két évben azonban egyensúlyba került a halálesetek és a születések száma, tavaly pedig 15 újszülöttet kereszteltem meg, miközben 13 hívünknek adtam meg a végtisztességet. 2001-ben visszakaptuk a régi parókiát, melyben állami óvoda működött, 2001-től 2009-ig egyházi óvodaként létezett, jelenleg ismét az állam működteti, de az épület egyházi tulajdonban van.
1992 és 1997 között felépült az új lelkészlakás, 2008-ra pedig a Bárka Gyülekezeti Ház. Az utóbbi épület ad otthont a különböző egyházi alkalmaknak, köztük a hitoktatásnak – Baloghné Nagy Judit hitoktató az elmúlt tanévben több mint száz gyermekkel foglalkozott –, s itt hozták létre a szegénykonyhát. A gyülekezet önkéntesei heti egy alkalommal meleg ebédet főznek a rászorulóknak (az idén több, mint 30 személynek), az ételt pedig a hittanos gyermekek szállítják házhoz. A Dorcas Segélyszervezet támogatásával jó ideje működik az ún. nagymamaprogram, illetve a családsegítő program, melyek keretében pénzzel vagy élelmiszerekkel segítik a nagymamákat, valamint a szegény családokat. Működik a felnőtt és az ifjúsági vegyes énekkar. Öt éve pedig Eszenyben kerül sor az Ungi Református Egyházmegye árva gyermekei számára megszervezett, Árva gyermekek karácsonya című rendezvényre, melyen pénzt, új ruhát, valamint édességeket ajándékoznak az árváknak.
„Végzőseink többsége az ungvári szakiskolákban tanul tovább”
– A 2011–2012-es tanévben 198 gyermekkel foglalkozott a 28 pedagógusunk – mutatja be Balla József iskolaigazgató az Eszenyi Bocskai István Középiskolát. – A 9. sőt a 11. osztályt befejezett végzőseink többsége is az ungvári szakiskolákban tanul tovább, jelentős számban folytatják tanulmányaikat az Ungvári Kereskedelmi Technikumban. A 9. osztály elvégzése után néhány jó tanuló a Nagydobronyi Református Líceumban tanul. Az emelt szintű érettségi bevezetése óta viszont feleannyi ballagónk folytatja tanulmányait a kárpátaljai felsőoktatási intézményekben (nevezetesen az Ungvári Nemzeti Egyetemen, valamint a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán), mint azelőtt. Szemléltetőeszközeink és technikai segédeszközeink nagy részét a KMPSZ-től kapjuk, de a járási oktatási osztály, valamint a megyei oktatási főosztály is támogat bennünket. Sajnos, nincs tornatermünk, a tornaórákat – két csoportra felezve az osztályokat – a régi étkezdénkben tartjuk meg. Ugyanakkor három éve a hollandiai, deventeri protestáns gyülekezet segítségével felépült a szép, új, korszerű étkezdénk. Fiú röplabdacsapatunk az elmúlt tanévben 3. helyezést ért el a járási versenyen. A járási tanulmányi vetélkedőkön az utóbbi három évben diákjaink 2. helyezéseket érnek el angol nyelvből és munkából, 2-3. helyezéseket földrajzból, 3. helyezéseket pedig rajzból. Részt vesznek a Kazinczy Szépkiejtési Verseny kárpátaljai fordulójában, egy tanulónk pedig tavaly harmadikként zárta a KMPSZ költészetnapi szavalóversenyének a megyei döntőjét.
A gazdák inkább a terményt bocsátják áruba
– 1993-ban bomlott fel a kolhoz, melynek volt tagjai átlag két hektárt kaptak, de a szántóföldi művelésre alkalmas 736 hektárból jelenleg 383 hektáron termesztenek szántóföldi kultúrákat, főleg búzát, árpát, tengerit, kisebb mértékben krumplit. A többi parcellát vagy kaszálóként hasznosítják, vagy nem művelik meg, s inkább a terményt értékesítik a piacokon Csapon, Ungváron, Munkácson, illetve helyben. Sok lakos eladta a szarvasmarháját, nem egy a disznaját is, hogy bevezethesse a földgázt – fejti ki Bellák Judit földmérő.
– Nem jellemző, hogy jószágokat értékesítenének, csak kisebb mennyiségben adnak el malacokat, illetve hízókat a piacokon vagy a felvásárlóknak – veszi át a szót Kovács Ferenc polgármester. – Négy farmergazdaság is működik. A lakosok nagyobbik része a Jabil, illetve a Jadzaki vállalatnál dolgozik. Jelenleg 50 munkásnak ad kenyeret a helybeli cipőfelsőrész-gyártó üzem, mely több tulajdonosváltáson esett át az eltelt húsz év alatt, három éve pedig egy olasz–ukrán vegyes vállalat birtokában van. Akadnak, akik Tiszasalamonban, az Eurocar Zrt.-nél helyezkedtek el. Kevesen dolgoznak kőművesekként, többen vállalnak mezőgazdasági idénymunkát, akár Nyugat-Oroszországban is.