Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: református lelkésznő

Magyarországon született, Angliába készült, végül Kárpátalján telepedett le nyolc évvel ezelőtt Katona Viktória református lelkésznő. Jelenleg az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban teljesít szolgálatot. Vele beszélgettem hivatásáról és terveiről.
– Nemrég bemutattuk Michels Antal római katolikus atyát, aki szintén Magyarországról érkezett térségünkbe, hogy az itt élő magyarság, az itteni egyház szolgálatába álljon. A te eddigi életutad – bár még csak 27 éves vagy – sokban hasonlít az övéhez.

– Én is Magyarországon születtem, egész pontosan Debrecenben. A családommal a megyeszékhelytől nem messze, a román határ közelében, Hosszúpályiban laktunk. Amikor a szüleim elváltak, édesanyámmal és az öcsémmel a nagyszülőkhöz költöztünk Konyár-Sóstóra, amely nem messze van Hosszúpályitól. Az általános iskolát Hosszúpályiban végeztem, majd a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanultam tovább, ott érettségiztem 2004-ben.

– Ezek szerint vallását gyakorló református voltál már akkoriban is…

– Igen, a Hosszúpályiban lévő gyülekezethez taroztam, sokat köszönhetek dr. Fazekas Sándor lelkésznek, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot.

– Mik voltak a terveid érettségi után?

– Egyértelmű volt, hogy a lelkészi hivatásra szeretnék felkészülni, ezért csak egy helyre adtam be a jelentkezési lapomat, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre – mondván, ha a Jóisten erre a pályára szánt, akkor úgy is felvesznek, ami meg is történt.
De nem kezdtem meg rögtön a tanulmányaimat, hanem azt terveztem, hogy eltöltök egy évet Angliában nyelvtanulás végett.

– Hogy kerültél végül Kárpátaljára?

– Hallottam egy lehetőségről, hogy önkénteseket keresnek kárpátaljai szolgálatra, s úgy éreztem, hogy ezt vállalnom kell.

– Mit szólt mindehhez a családod?

– Édesanyám nemigazán örült, mert addig nem ismerte Kárpátalját, csak a rémhíreket hallotta Ukrajnáról. Azóta többször volt itt, és látta, hogy minden rendben van az itteni körülményekkel.

– Mik voltak az első élményeid Kárpátalján?

– Nem mondhatnám, hogy kellemes volt az első pillanatkép Kárpátaljáról. Amikor megérkeztünk egy holland önkéntes lánnyal, Beregszászon utaztunk keresztül. Elmentünk az úgynevezett „mikrorajon” mellett, és valaki épp a szennyvizet öntötte ki az ablakon. Szerencsére a folytatás egészen más volt. Amikor megláttam Nagydobrony ápolt utcáit és házait, megnyugodtam.

– Hogyan fogadtak benneteket?

– Mielőttünk még nem szolgáltak önkéntesek Dobronyban, ezért először nehezen értettek meg bennünket, de aztán elfogadtak minket, s nagyon sok segítséget kaptunk a gyülekezet tagjaitól és a falubeliektől egyaránt. A holland lány magyarul is megtanult az itt töltött idő alatt, méghozzá dobronyi tájszólással.

– Mi volt a feladatod önkéntesként Nagydobronyban?

– A helyi cigányiskolában dolgoztunk, segítettünk.

– Milyen fordulópontot hozott az éltedben a dobronyi tartózkodásod?

– Nem akármilyet, ugyanis itt ismerkedtem meg Katona Jánossal, akinek öt év udvarlás után a felesége lettem.

– Mennyi időt töltöttél először Kárpátalján?

– Tíz hónapig voltam itt első alkalommal, 2004 szeptemberétől 2005 júniusáig tartott az ittlétem, aztán visszautaztam Debrecenbe, hogy megkezdjem a teológiai tanulmányaimat.

– Tehát továbbra is megvolt benned a hivatás iránti elkötelezettség.

– Igen, még így is, hogy a párom Kárpátalján, én meg Debrecenben éltem. De amikor csak lehetőségünk volt rá, találkoztunk. Így telt el öt év, aztán még egy évet eltöltöttem Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vallástanári szakán, ahol a szakdolgozatomhoz végeztem kutatást.

– Mikor és hol házasodtatok össze?

– Itt, Nagydobronyban volt az egyházi esküvőnk és a lakodalmunk 2009. augusztus 8-án. A polgári házasságkötésre pedig Hosszúpályiban került sor.

– Hol telepedtetek le a pároddal?

– A férjem nem szeretett volna Magyarországra költözni, én is jól éreztem itt, Dobronyban magam, így itt maradtunk. Nem bántam meg, a férjem családja befogadott, anyósom édesanyaként bánik velem. A párom egyébként nagycsaládból származik, tizenegyen vannak testvérek.

– Milyen lehetőségekre számítottál lelkészként Kárpátalján?

– Nem aggódtam a munka miatt. Már egyetemista koromban és később, fiatal házaként is azért imádkoztam, hogy a Jóisten jelölje ki a helyem és a feladatom az életben.

– S ez hamarosan be is következett.

– Igen, mert nemsokára munkát kaptam a dobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az intézménnyel?

– Már korábban jártam itt, amikor az otthon vezetője, Katkó Laci bácsi meghívott, hogy tartsak egy egyhetes evangelizációt a lányoknak.

– Milyen benyomások értek ez alatt az egy hét alatt?

– Megtapasztalhattam, hogy a lányok mennyire ki vannak éhezve arra, hogy egy nővel is megbeszélhessék lelki gondjaikat. Addig ugyanis főként férfiak vették őket körül, s velük nem tudtak minden témáról beszélgetni. Ezt észrevette Laci bácsi is, s amikor férjhez mentem, és ideköltöztem, megkért, hogy vállaljam el az intézmény növendékeinek a lelki vezetését. Megkaptam a szükséges engedélyeket a Tiszántúli, valamint a Kárpátaljai Református Egyházkerülettől (ez 2010-ben volt), s azóta itt vagyok.

– Hogyan fogadtak Nagydobronyban mint női lelkészt?

– Először furcsállották a dolgot, főleg a férfiak, hiszen Kárpátalján nem sok női lelkész van, de idővel megszoktak, és megszerettek.

– Hogy érzed magad Kárpátalján és Nagydobronyban?

Én is belejöttem az itteni életformába. Szeretek Nagydobronyban élni. Ez egy különleges, tradicionális, sokat próbált falu. Az ukrán nyelvet még nem sikerült elsajátítanom.
Egyébként meg mindig is missziót akartam teljesíteni, s ezt megtehetem itt.

– Hogyan telt az otthonban töltött kezdeti időszakod?

– Amikor kijöttem a teológiáról, úgy gondolkodtam, mint minden fiatal pályakezdő: meg akartam váltani a világot. De ezt már Krisztus megtette helyettem. A próbálkozást azonban, hogy változzon a lányok élete, még mindig fő feladatomnak tekintem. Az idő elteltével az első hév átalakult, és most már tudom, hogy „mindennek rendelt ideje van”.
Nehéz volt az első időszak az otthonban. Sokat sírtam, minden gyereket örökbe akartam fogadni. Én gyors eredményt akartam elérni a lányok életében, de akkor egy lelki testvérem, dr. Tapolyainé Bartha Gizella azt tanácsolta nekem, hogy „először fel kell törni az ugart, hogy aztán magot vethessünk bele”. S akkor megértettem, hogy sok időre és szeretetre van szükség, hogy eredményt érjek el a lányoknál.

– Pontosan mi a feladatod az otthonban?

– Elsősorban lelkész vagyok itt és a cigánytemplomban, ezenkívül ifjúsági és bibliaórákat, áhítatokat tartok, vezetem a könyvtárat, tartom a kapcsolatot a nevelőkkel, alkalmazottakkal, s persze mindenféle lelki problémával fordulhatnak hozzám a gyerekek.

– Leginkább mi foglalkoztatja az otthonban élő lányokat?

– Komolyan érdekli őket a megtérés kérdése, a jövő, hogy lehetnek-e értékes emberek. Az ige alapján próbálok tanácsot adni nekik. Nagyon sokszor elmondom, hogy kétszer születtek meg: egyszer fizikailag, s egyszer, amikor idekerültek az otthonba.
Nem mindig könnyű nekik, sokszor a nagyszájúság, a dac mögé rejtik gátlásaikat, félelmeiket.

– Nem érezted még úgy, hogy tovább kell lépned?

– Volt rá lehetőségem, hogy elmenjek innen, és máshol teljesítsek szolgálatot, de amikor a lányok megtudták, nem engedtek el. Kifejezték szeretetüket és azt, hogy mennyire szükségük van rám, s persze nekem is rájuk. Így itt maradtam.

– Saját gyermeketek még nincs.

– Még nincs saját gyermekünk, de kaptam helyette hetven másikat.

– Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

– Két dolog foglalkoztat mostanában, az egyik a már előbb is említett gyermekáldás, a másik az angol nyelvvizsga, amelyet már nagyon szeretnék letenni.

Viktória! Sok sikert és Isten áldását kívánom munkádhoz, életedhez és céljaid megvalósításához!