Murphy törvénye és egy ukrán professzor nyilatkozata

Ki az a Murphy és miféle törvény?

Bár sokak számára valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni, ki az a Murphy és milyen törvényei vannak, azért nem árt összefoglalni, hogy kiről és miről van szó.

A „Ki az a Murphy és miért van neki törvénye?” című rövidke írás szerint a többek között az „Ami elromolhat, az el is romlik” szállóigéről közismert Murphy igazi neve Edward A. Murphy Jr. volt, és századosként szolgált az USA hadseregében, ahol – ha valami probléma merült fel – rendre másban találta meg a hiba okát, például a fent idézett „törvény” megfogalmazásával. Mivel az emberi természet már csak olyan, hogy szereti elhárítani a felelősséget, az ilyen bölcsességekre van igény. Ezt felismerve egy amerikai író, Arthur Bloch Murphy törvénykönyve avagy Miért romlik el minden? címmel „gyűjtötte össze” egy kötetben Murphy törvényeit. A kötet 1985-ben magyarul is megjelent, benne olyan örök igazságokkal, mint például: „Ha van mód arra, hogy rosszul csinálják, akkor rosszul fogják csinálni.”

Ki az a professzor és miféle interjú?

Murphy törvényei akkor jutottak eszembe, amikor elolvastam egy ukrán akadémikus, Pavlo Hricenko egyik legújabb nyilatkozatát.

Pavlo Hricenko nyelvész, kutató, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Ukrán Nyelv Intézetének igazgatója, a nyelvtudomány doktora, professzor. Az említett interjú idén július 30-án jelent meg, és Hricenko professzor olyan dolgokat is állított benne, amelyek érintik a kárpátaljai magyarokat. Az ukrán nyelvész szaktekintély interjúját az egyik kárpátaljai magyar nyelvű hírportál is szemlézte.

A modern nyelvészet egyik legismertebb alakja, az amerikai William Labov szerint, ha a kutató olyan széles körben elterjedt elképzeléssel, nézettel találkozik, amelynek helytelenségét kutatásokkal igazolni tudja, kötelessége ezt nyilvánosságra hozni. S mivel Pavlo Hricenko több olyan állítást is tett, melyek valótlanságát szerintünk tudományos kutatásokból származó adatokkal és tényekkel igazolni tudjuk, reagálni szeretnénk állításaira.

„A román és moldáv kisebbség tagjai úgy-ahogy megbirkóznak a ZNO-val, de a magyarok kész katasztrófa!”

Az ukrán nyelv és irodalom független tesztelés (az úgynevezett ZNO) eredményei már korábban is sok indulatot kavartak. Interjújában az ukrán nyelvész professzor is hozzáfűzi a véleményét a kérdéshez, és kijelenti: a román és moldáv nemzeti kisebbség tagjai többé-kevésbé megbirkóznak ezzel a vizsgával, de a magyarok eredménye „kész katasztrófa”. Nos, ha a vizsga eredményeit nézzük, akkor tény: a magyar tannyelvű iskolák végzősei valóban messze az átlag alatt szerepelnek ezeken a vizsgákon. Kutatásaink révén azonban többször igazoltuk, hogy a magyar tannyelvű iskolák végzőseinek rossz eredményei ezen a vizsgán egyrészt arra vezethetők vissza, hogy az ukrán állam máig sem teremtette meg a szükséges feltételeket az államnyelv hatékony oktatásához, másrészt pedig annak a diszkriminatív gyakorlatnak a következményei, amely szerint annak ellenére támasztanak azonos követelményeket az összes vizsgázóval szemben, hogy a magyar tannyelvű iskolák végzősei más tantervek és tankönyvek szerint, illetve sokkal kisebb óraszámban tanulják az ukrán nyelv tantárgyat az iskolában, mint kortársaik az ukrán nyelvű intézményekben.

Magyarország alkotmányba foglalta az ukránok asszimilációját?

Hricenko professzornak az ukrán ZNO-val kapcsolatos állítása még belefér a szabad véleményalkotás kategóriájába. Idézett interjújában azonban olyan kijelentéseket is tesz, amelyek valóságtartalma erősen kérdéses. Nézzük, mit is állított az ukrán nyelv intézetének igazgatója! „Megengedtük Magyarországnak, hogy megsemmisítse azokat az ukrán közösségeket, amelyek a 19. századtól ott voltak, iskoláikkal, templomaikkal együtt” – mondta Hricenko, majd azt is kijelentette, hogy Magyarországon kíméletlen asszimiláció zajlott, amit a magyar alkotmányban is rögzítettek.

Ezekkel az állításokkal azonban a gond, hogy nem felelnek meg a valóságnak. Az kétségtelen tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül a Magyar Királyság támogatta a nemzetiségek – köztük a mai Kárpátalja területén élő szlávok – asszimilációját, erről mi magunk is többször írtunk, magyar és ukrán nyelven is. Az is tény azonban, hogy Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékben – azaz a mai Kárpátalja területének nagy részét kitevő területeken – a 19–20. század fordulóján a helyi szláv lakosság legnagyobb része nem tanult meg magyarul.

Interdiszciplináris kutatásaink eredményei alapján kimutatható például, hogy 1890-ben a nem magyar nyelvű lakosságnak Máramarosban 93%-a, Ugocsában 80%-a, Beregben 81%-a, Ungban pedig 87%-a nem beszélte az állam hivatalos nyelvét. S bár igaz, hogy az 1880 és 1910 között eltelt időszakban mind a négy vármegyében valamivel nőtt a nem magyarok körében a magyarul is beszélők aránya, 1910-ben Máramarosban a magyar anyanyelvűek csaknem fele (46%-a), Ungban több, mint harmada (37%-a), Ugocsában több, mint az ötöde (22%-a), Beregben pedig csaknem a hatoda (16%-a) kétnyelvű volt, azaz beszélte a mellettük élő kisebbségek nyelvét. Ugyanekkor a nem magyar nyelvűek közül Máramarosban csupán 11%, Ugocsában 24%, Beregben 30%, Ungban pedig 23% tudott magyarul.

A 19–20. század fordulóján a ruszin/ukrán kisebbség körében tehát nem volt előrehaladott a nyelvi asszimiláció. A nyelvcsere egyik szükséges előfeltétele ugyanis az egyre szélesebb körű kétnyelvűség, ám az említett négy vármegyében a magyar nyelv ismerete nem terjedt gyorsan a szláv lakosság körében. Sőt: a magyar anyanyelvűek körében közel akkora volt a ruszin/ukrán nyelvet ismerők aránya, mint fordítva. Máramarosban például az 1910-es cenzus azt rögzítette, hogy a vármegyében élő magyar anyanyelvűek csaknem negyede beszélt ruszinul/ukránul, ugyanakkor a ruszin népességnek csak 8 százaléka tudott magyarul. Ebben a vármegyében mind a négy korabeli cenzus (1880, 1890, 1900 és 1910) azt rögzítette, hogy a környezeti szláv nyelvet a magyarok körében többen ismerték, mint ahányan az államnyelvet elsajátították a kisebbségiek közül. Hricenko állítása tehát a magyarországi ukrán/ruszin kisebbség teljes és erőszakos asszimilációjáról nem felel meg a valóságnak.

Mint ahogyan az sem igaz, hogy a korabeli magyar állam ne biztosította volna az ország északkeleti részében élő szláv lakosság nyelvi jogait: a dualizmus kori Magyarország ide vonatkozó jogszabályainak releváns részeit ukrán, angol és magyar nyelven is elolvashatta volna a nyelvész professzor.

Magyarország nem támogatja az ukrán kisebbséget?

Az akadémiai kutatóintézet igazgatója szerint miután Magyarország asszimilálta a területén élő ukrán/ruszin kisebbséget, s ez a közösség már „nem rendelkezett elegendő létszámú állampolgárral és gyerekkel, akik iskolába mehettek volna”, a mai Magyarországon „már nem támogatják anyagilag sem a ruszinokat, sem az ukránokat”. Azonban Hricenkonak ez az állítása sem igaz.

Nyílt, interneten is elérhető adatok alapján a (2011. évi hivatalos népszámlálás adatai alapján) Magyarországon élő 4638 ukrán nemzetiségű magyar állampolgár ukrán kisebbségi önkormányzattal rendelkezik, és például csak 2016-ban 139 millió 803 ezer 646 forint állami támogatásban részesült.

Aminek a cáfolatához kutatásokra sincs szükség

A kijevi professzor interjújában olyan képtelenség is elhangzik, miszerint öt magyar egyetem működik Kárpátalján… Bár egy nyelvésztől nem feltétlenül várja el az ember, hogy a legfelsőbb szinten ismerje a matematikát, az azért elvárható, hogy ne mondjon ekkora hülyeségeket.

Nem ez az első eset

Nem ez az első eset, hogy Pavlo Hricenko professzor olyan kijelentéseket tesz, melyek szakmai szempontból nem helytállóak, és amelyek valóságalapja cáfolható.

Ukrajna Alkotmánybíróságának hivatalos honlapjáról megtudhatjuk például, hogy mások mellett Hricenko is egyike volt azoknak a „nyelvpolitikai szakértőknek”, akiket a legfőbb jogi testület meghallgatott az „Ukrajna törvénye az állami nyelvpolitika alapjairól” (Закон України «Про засади державної мовної політики») című jogszabály alkotmányossági vizsgálata során.

Amint a „Nyelvészet műhelyeiből” címmel 2019-ben kiadott gyűjteményes kötetünkben „A kutatói etika és a politikai meggyőződés” című tanulmányból kiderül, 2016. december 13-án Pavlo Hricenko Ukrajna Alkotmánybírósága előtt szakértőként megjelenve úgy nyilatkozott a 2012-ben a kijevi parlament által elfogadott nyelvtörvényről, hogy az „rombolja az ukrán nyelv struktúráját”. Azt is kijelentette, hogy „orosz nyelv Ukrajnában nincs, ez egy korcs”. A ruszin nylev kapcsán pedig annak a meggyőződésének adott hangot – természetesen egyetlen bizonyítékot sem szolgáltatva állítása alátámasztására –, hogy a ruszin nyelv az amerikai CIA célirányos tevékenységének következménye Kárpátalján, majd megállapította, hogy „Tiszta nyelvi vonatkozásban ez [mármint a ruszin nyelv] abszolút fikció”. A nyelvészetnek azonban nincsenek egzakt tudományos kritériumai annak eldöntésére, mi nyelv és mi nyelvjárás, így Hricenko szakértői véleménye nyelvtudományi szempontból szimpla sületlenség.

A kijevi professzor szereplését Ukrajna Alkotmánybírósága előtt a legnagyobb videómegosztó portálon bárki tanulmányozhatja.

A hozzá nem értő „szakértő”

Hasznos nyelvészet című könyvében Kontra Miklós azt írja:

„A nyelvi kérdésekhez nyilvános fórumon hozzászólókat szakértelem tekintetében a következő csoportokra lehet osztani: (1) Laikusok, akiknek nincs egyetemi diplomájuk nyelvészetből. (2) Olyan tudósok, akik saját szakterületükön híresek, de nyelvészeti képzettségük gyakorlatilag azonos a laikusokéval (vagyis nem létezik). (3) Nyelvtudósok, akik szakképzett nyelvészek. Egy-egy nyelvi vonatkozású társadalmi probléma megoldásához vagy van felkészültségük, vagy nincs, attól függően, hogy kutatják-e az adott kérdést. (3a) Ha nem kutatják, akkor véleményük lényegében nem különbözik a laikusokétól, csak sokkal veszélyesebb, mert a nem-nyelvészek hajlamosak »nyelvtudományi szempontból helyes­nek« tekinteni a nyelvész véleményét. (3b) Ha egy képzett nyelvész kutatja is azt a problémát, ami épp érdekli a közvéleményt, akkor véleménye nagy valószínűséggel tudományosan is alátámasztható”.

Hricenko professzor tudományos munkásságát elsősorban az ukrán nyelvjárások kutatásának szentelte. Ez alapján – no és persze kijelentéseit elemezve – megállapíthatjuk, hogy a nyelvpolitika és a nyelvi kontaktusok területén véleménye a hozzá nem értő laikusokéval egyenértékű.

Politikai manipuláció

Úgy tűnik tehát, hogy Hricenko professzor Kontra osztályozása szerint a (3a) csoportba sorolható. Csakhogy amikor egy akadémiai kutatóintézet nyelvész professzora az alkotmánybíróság előtt szerepel nyelvész szakértőként és mond szakmailag féligazságokat, vagy amikor egy interjúban – szintén nyelvészként, tudósként nyilatkozva – mond olyat, ami szakmailag könnyen cáfolható, felvetődik a szakmai felelősség kérdése. Nagy az esély arra, hogy az idézett esetekben a kijevi professzor arra használta fel kutatói tekintélyét, hogy meghatározott politikai irányba befolyásolja a közvéleményt és az újonnan megválasztott ukrán politikai vezetést. Az idézett interjúban egyértelműen fel is ajánlja szolgálatait a hatalomnak.

Térjünk vissza Murphy törvényéhez

Vajon mi oka lehetett egy neves, tisztességben megőszült nyelvész professzornak arra, hogy ilyen balgaságokkal égesse magát? Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész professszor egyik írásában azt írja: „tartom magam ahhoz a nagyon bölcs Murphy-törvényhez, ami így szól: ha valamit közönséges emberi ostobasággal is kielégítően meg lehet magyarázni, ott nem feltétlenül szükséges még rosszhiszeműséget is feltételezni”.

De azért azt is megjegyzi Szilágyi, hogy amikor magukat szakértőként kiadó emberek beszélnek badarságokat, akkor választani kell „vagy az elképesztő dilettantizmus, vagy a rosszhiszeműség között, mert a kettő közül az egyik biztosan fennáll, harmadik lehetőség pedig nincs, hacsak nem a kettő együtt”.