A hónap témája: Kilenc év mérlegen

 A kárpátaljai magyar közösség szempontjából a hónap nagy eseménye a KMKSZ tisztújító közgyűlése volt. Az eseményről számos sajtóhír jelent meg, ám a tudósítások csak az elnökség megválasztására helyezték a hangsúlyt, pedig minden társadalmi alakulat számára fontos lehet a múltbéli teljesítmények, eredmények és jövőbeli lehetőségek megvizsgálása. Az ilyen szembesülések több szempontból is fontosak, egyrészt azért, hogy rámutassanak a tényleges munkára, másrészt azért, mert minden ilyesfajta számadás által új lehetőségek, új perspektívák, új irányvonalak, új párbeszédek nyílhatnak, továbbá új rövid-, hosszú- és középtávú célok fogalmazódhatnak meg.

A következő írás – a közgyűlésen elhangzott hozzászólás szerkesztett és bővített változata – ilyen jellegű, tekinthetjük tehát mérlegnek és/vagy irányjelzésnek a közös jövőnk tervezésében.

 

Kilenc év mérlegen

Az elmúlt kilenc évben jelentős események történtek a kárpátaljai magyarság önszerveződése terén.

A KMKSZ politikai eredményeként könyvelhetjük el a kárpátaljai magyarság szempontjából a következőket:

– sikerült megtartani a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola főépületének tulajdonjogát, amit 2003-ban az UMDSZ-es alpolgármesterek előterjesztése alapján, bírósági úton akartak megvonni;

– a megyei tanács politikai nyilatkozatban rehabilitálta a sztálini lágerekbe elhurcoltakat, a „málenykij robot” áldozatait;

-a beregszászi magyar színházat, Kárpátalja egyetlen magyar színházát megyei szintű intézménnyé nyilváníttattuk, ami megerősítette státuszát, bizonyos szinten stabilizálta finanszírozását;

-kezdeményezésünkre a megyei tanács a kárpátaljai kisebbségek oktatását és kultúráját támogató programot fogadott el, amely áttörésként is értékelhető, mert a korábbi évtizedben hasonló, célirányos támogatás szóba sem jöhetett;

-a megyei szintű képviseletnek köszönhetően megvédtük a főiskolát az intézmény bezárást célzó minisztériumi ellenőrzéskor, melynek egyik feladata a diákok UNE-re való átirányítása volt.

Úgy tűnik, mindezt nem értékelte kellőképpen közösségünk, mert az eltelt időszakban a választásokon nem találtattunk súlyosabbnak, befolyásunk nem lett nagyobb, nem sikerült nagyobb számban megnyerni a szavazókat, mint az induláskor. Alaposabban el kell gondolkodni a miérteken, és az azokra adott válaszok kapcsán jobban át kell gondolni a „hogyan tovább?” kérdését is.

Kezdjük a miértek megválaszolásával.

Mint tudjuk, minden választás bonyolult politikai játszma, melynek kimenetele számos tényezőtől függ. Így célszerű a választási eredményt befolyásoló alapvető tényezőket sorjában áttekinteni.

A külső tényezők közül, amelyek befolyásolták az eredményt, két meghatározó elemet emelnék ki: az első az anyaország erkölcsi és anyagi támogatása, a második az ukrán hatalom viszonya a demokráciához. Harmadik, belső tényezőként jön számításba szervezetünk tevékenysége, belső kohéziója, szervezettsége, teljesítménye.

A legutóbbi választások alatt az anyaország anyagi és erkölcsi támogatása megvolt, tehát annak hiánya az eredmény szempontjából nem lehet hivatkozási alap. Nagy károkat okozott viszont a vizsgált időszakban a kárpátaljai magyar közösségépítést, a nemzeti egységet, identitást erősítő jelképes tőke hiánya Magyarország részéről. Kárpátalján a magyar állam képviselői cselekedeteikben azt sugallták az ukrán hatalomnak, hogy a magyar érdekeket képviselő szervezetek, személyek szerepe, véleménye az ukrán állami kapcsolatokban nem meghatározó, többször előtérbe helyezték a spontán kialakult személyi kapcsolatokat.

A folyamat azzal kezdődött, hogy magyar közösséget képviselő személyként hitelesítették az Egyesített Ukrajnai Szociáldemokrata Párt Beregszászi Járási szervezetének elnökét, Gajdos Istvánt, aki az ukrán államhatalmi szervek támogatásával, csalással nyert a 2002-es ukrajnai parlamenti választásokon a magyar közösség jelöltjével szemben. Magyar közösségi érdekekre hivatkozva egyéni érdekét képviselték a narancsos forradalom idején, és az MSZP közreműködésével Gajdos átülhetett az Ukrajnai Szocialista Párt soraiba.

A magyar közösség erejét gyengítő üzenete volt annak is, hogy az elmúlt majdnem egy évtizedben olyan személyeket tüntettek ki Kárpátalján különböző magas állami elismerésekkel, akik magyar ajkúak, esetleg magyar felmenőkkel rendelkeznek, de sikereiket, eredményeiket, karrierjüket valamelyik ukrán pártnak köszönhetik. Tehát elsősorban ezeknek a pártoknak és a holdudvarukba tartozó csoportoknak az érdekeit képviselik, cselekedeteikkel, szavazataikkal, azokat szolgálják, miközben a magyar érdekvédelmet és a kárpátaljai magyarok képviseletét a KMKSZ-től várják el. Ők megkapták erre „az esélyt és a lehetőséget” az ukrán anyapárt részéről, ami tulajdonképpen nem volt egyéb puszta ígéretnél. Lényegében a magyar pártoktól vonták el a szavazatokat. Mindezen események magyar állami üzenetként csapódtak le a kárpátaljai magyarok tudatában, és egyben felmentette őket az alól, hogy nem magyar pártokra szavaztak.

Nézzük az eredményeket jelentősen befolyásoló másik tényezőt: az ukrán államhatalmi szerveket. Az ukrán hatalom, mint többször is tapasztaltuk, a demokráciát és az annak keretét jelentő törvényeket mindig saját érdekeinek megfelelően értelmezi, használja, ami stabil demokráciában elképzelhetetlen.

Íme néhány azon praktikák közül, amelyekkel a vizsgált időszakban találkozhattunk: nem biztosítottak magyar szavazólapokat; átszabták a körzeteket úgy, hogy egymással nem szomszédos települések kerültek közös politikai, gazdasági érdekszférába; a bizottságokba nem vették be jelöltjeinket; a többség biztosítása érdekében az „elírt” jegyzőkönyvekben mindig ”találtak” annyi szavazatot, amennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy a választásokon alulmaradt pártok közül bekerüljön az, melynek segítségével biztosítani tudják a többséget a helyhatósági szervekben. Mindezek nem egyetlen ukrán párt ismérvei, hanem általánosan elfogadott praktikáknak számítanak. Az éppen hatalmon lévő pártok éltek is vele.

Miután ezek a bevált módszerek határozzák meg az ukrán demokráciát, minden választásnál számolni kellene velük. Nem lenne szabad elhinni, hogy valódi demokráciában élünk, ahol a politika a nemzetközileg elfogadható hibahatárokon belüli játékszabályokhoz tartja magát. Tudomásul kellene végre venni, hogy Ukrajnában a politológiai törvények, elméletek a gyakorlatban nem működnek, és ennek figyelembevételével kialakítani cselekvési tervet, saját taktikát. Hiba lebecsülni az ellenfelelet, mert – ahogy már többször tapasztaltuk – ez nem hozza meg a kedvező eredményt.

A választási kampányok terén is jelentős változás történt a KMKSZ politizálásának két évtizede alatt. A politika és annak elemei, így a kampány is, szakma lett. Az ukrán pártok, párttömörülések profi csapatokkal rendelkeznek, olyan szakemberekkel, akik megtervezik a kampányt, majd kidolgozzák annak menetét, és levezénylik azt, ahogy ez a világ szerencsésebb felében is elfogadott. Szervezetünk ezzel szemben továbbra is önerőből, az elnökség egy csoportjának elképzelései és tervei alapján próbálja ezt megoldani. Úgy tűnik, mintha profi bajnokságban indulna az amatőr KMKSZ, amely nagyon tehetséges ugyan, helyzeteket is kialakít, de gólt rúgni még nem tud.

A politizálás nem ér véget a választással, csupán más síkon, más szinten/szinteken, folytatódik. Itt nagyobb szerep jut azoknak, akik a választási eredménynek köszönhetően részt vehetnek az érdekérvényesítésben. Az érdekérvényesítés a maga módján állandó kisebb-nagyobb csatát jelent, hétköznapi ütközeteket az elvekben megfogalmazott, kitűzött célok gyakorlati érvényesítéséért. Ehhez a munkához is felkészült csapatra, hű katonákra lenne szükség, a vezetés irányításával, akik folyamatos konzultációk és kontroll mellett, csapatmunkában teszik a dolgukat. Keresni kellene a csapat tagjait, és lehetőséget adni, hogy bizonyíthassanak. Nézzük, ezen a téren hogyan teljesítettünk!

A KMKSZ 2006-2010 között koalíciós partnerként hatalmi pályán belül politizálhatott Ukrajnában. Fennállásának húsz éve alatt először mondhattuk el, hogy nemcsak kívülről kiabáltunk be a pályára, hanem igazolt játékosként részt vehettünk abban a játszmában, amit politikának hívnak. A politika pártok érdekérvényesítő harcának színtere, ahol a szervezet számára fontos javak megszerzése a cél. Sikerült-e mindent megtenni annak érdekében, hogy a KMKSZ által kitűzött célokat, ügyeket megvalósítsuk? Hatékonyan tudtunk-e élni a hatalmi helyzettel? Sikerült-e helyzetbe hozni azokat, akik a szervezetünkért eddig tettek és tenni szeretnének? Keressük a válaszokat!

A Szövetség egyik távlati célja a magyar nyelvű oktatás megőrzése, az anyanyelvű/anyanyelvi oktatás minőségének javítása. Akik Kárpátalján élnek, tapasztalataik alapján tudják, hogy az ukrán gyakorlat szerint bármilyen munkahelyen, így az oktatáson belül is, nem a képesítés, a tudás vagy a pedagógiai rátermettség számít, különösen az elhelyezkedéskor, hanem a kapcsolati tőke. Többszörösen igaz ez az oktatást irányító, az oktatás minőségét ellenőrző, befolyásoló posztok esetében. Az intézményekben dolgozók munkáját az ukrán hatalom szervezi és ellenőrzi az általa elfogadott kritériumok szerint, így az ő normarendszere a meghatározó, az ő elvárásai a mérvadóak az ott dolgozó pedagógusok és munkások számára. Erre a munkára közvetlenül akkor lehetünk bizonyos hatással, ha a mi értékrendszerünket, elvárásainkat képviselő személyek részt vesznek az állami intézmények irányításában, mert az oktatási rendszer ennek az országnak a részét képezi, nem lehet teljesen leválasztani, elkülöníteni. Tényként kell megállapítanunk, hogy bár pályán belül játszottunk, próbálkozásaink ellenére nem sikerült elérni az elmúlt négy évben sem a magyar tankerület kialakítását, sem azt, hogy a saját embereinket elhelyezzük az oktatást  felügyelő szervekben, legalább a magyarok által jelentős számban lakott járásokban (Nagyszőlősi, Ungvári, Beregszászi járásokban vagy Beregszászban).

A legfájóbb talán a beregszászi helyzet, hiszen itt a legmagasabb szinten képviseltettük magunkat. Még a tanácson belül is, noha csekély különbséggel, de a többséget mi adtuk. Ez akkor is kudarcként értékelhető, ha figyelembe vesszük azt a sokszor hangoztatott tényt, miszerint bárkit is küldünk az állam hatalmi szerveibe, az az erős nyomás alatt hamar a hatalom által elvárt szerepelvárásnak igyekszik megfelelni, sőt, túlteljesíti azokat, és az őt javasló szervezet által deklarált célokat fel sem meri vetni. A negatív tapasztalatok ellenére is az a véleményem, hogy minél több tagunkat kellene helyzetbe hozni, már csak azért is, hogy megmérettessen, mi pedig tisztában legyünk azzal, kire számíthatunk komolyabb feladatok teljesítésében. Amennyiben nem sikerül kialakítani megbízható és a közigazgatásban is jártas hozzáértő csapatot, úgy egy totális győzelem esetén (csak közbevetőleg jegyzem meg: a nagy reménykedés ellenére ez másodszor sem jött össze) ott állunk majd kipróbált harcosok nélkül, s nem lesznek, akik értenének az ügyekhez. Pénzért találhatunk, de a tapasztalatok szerint olyanokat, akik bármelyik pillanatban elárulhatnak bennünket egy jobban fizető ajánlat hallatán. A politizálás egyébként nem cél, hanem eszköz, amely pozíciókat eredményezhet, amelyeken keresztül érvényesíthetjük érdekeinket. Különben minden választási harc pótcselekvés, ami legfeljebb egyéni érdekeket szolgál.

Az eredményességhez nem elég a választási részvétel, jól kell teljesíteni és keményen dolgozni két választás közötti időszakban is ahhoz, hogy komolyan vegyenek és számoljanak velünk. Amennyiben sikerül döntési pozícióba kerülni, akkor tudni kell élni a helyzettel. Élt-e a szervezet 2006 után azzal a lehetőséggel, hogy megkerülhetetlen tényezővé váljon a járásokban, főleg a Beregszásziban a magyarság kollektív jogait tekintve, amit felvállaltunk?

Nincs információnk arról, hogy olyan határozati javaslatot, programot terjesztett volna a frakció a testület elé, amely a magyar kultúra, oktatás, nyelv rehabilitálását, a magyar nyelvhasználat terét tágíthatta volna, mondjuk a kétnyelvű űrlapok használatával a járási hivatalokban, vagy a hivatalnokok magyar nyelvismeretével kapcsolatban. Elháríthatjuk a felelősséget azzal, hogy a másik magyar szervezet, az UMDSZ sem foglalkozott ilyen kérdésekkel. Mondhatjuk, hogy úgy sem szavazták volna meg. Lehet valóban nem szavazták volna meg, de legalább egyértelművé tehettük volna, hogy melyik párt szolgál magyar érdekeket.

A Beregszászi Járási Tanácsban a többséget a két magyar párt alkotta, és a testület többi pártjainak képviseletében is magukat magyarnak tartó személyek foglaltak helyet, ezért a hasonló kérdések felvetése tisztázta volna, ki képvisel magyar érdeket, és ki szavaz magyarként ukrán pártérdekek szerint.

Egy kívülállónak a magyar többségű városban és járásban zajló politizálás az érdemi munka helyett politikai pótcselekvésnek tűnhetett. Ilyen pótcselekvés a kétnyelvű falu- és utcanév táblák cseréje a magyar állam pénzén. Az ukrán törvények engedélyezik az ilyen táblák elhelyezését csupán a politikai élet szereplőinek kellene elérni azt, hogy a hasonló akciókat ukrán költségvetésből finanszírozzák.

Még visszatetszőbb politikai pótcselekvésnek tűnik, ami az ukrán nyelvkönyv írása körül alakult ki Beregszászban, és hosszú időn keresztül uralta közbeszédet. Az polgármester kezdeményezésére, a KMKSZ frakció támogatásával is előbb a városi költségvetés terhére, majd a Szülőföld Alap támogatásával ukrán tankönyvek írását szorgalmazták a városban élő magyar gyerekek az ukrán állam által elvárt ukrán nyelvtudása érdekében. Ez a magyar iskolások esélyegyenlőségén nem segített, mert továbbra is az az elvárás maradt velük szemben, hogy az ukránt olyan szinten tudják, mint a született ukrán ajkú gyerek. Továbbra is eszerint mérik teljesítményüket. Törvény szerint csak azokat a könyveket lehet használni, amit a minisztérium jóváhagyott és tankönyvvé nyilvánított. A magyar politikum valós érdekérvényesítési feladata az lett, amit más kisebbségbe szorult magyar testvéreink érdekképviselete több országban elért, elfogadtatni, hogy a magyarok számára az államnyelv második nyelv, hiszen egy magyar gyerek sohasem fogja olyan szinten tudni az ukránt, mint az, aki ukránnak született. Ezután kellene elérni, hogy dolgozzanak ki szakembereink bevonásával ennek megfelelő tantervet, tankönyvet, tanítási módszert, követelményrendszert, és mindezt ukrán állami pénzen.

Az UMDSZ-es akció politikai üzenete az ukrán hatalomnak az önfeladás lett, ráadásul nemzeti színű szalaggal átkötött és magyar állami költségvetésből vásárolt dobozban tálalva. Sajnos ehhez asszisztáltunk.

Az elmúlt húsz esztendő felhívja a figyelmet arra is, hogyan állunk az utánpótlás nevelésével. Nem arra gondolok, hogy statisztikailag hányan rendelkeznek diplomával, szakmával, ukrán nyelvtudással, hanem hogy ügyünknek, hány fiatalt sikerült megnyernünk és bevonnunk a társadalmi munkába (különös tekintettel az elmúlt periódusra). Ez már csak azért is fontos, mert immár húsz évesek azok, akik a szervezet alakulásakor fogantak, és a jövőben rájuk lehetne számítani. Az ifjúság, ahogy minden más korosztály identitása is, érzelmi kötődése a közös élmény révén formálódik, alakul, ezért lényeges, hogy minél több lehetőséget teremtsünk az érzelmi szálak megerősítésére. Vajon ezt a célt szolgálják a Szövetség rendezvényei? Néha úgy tűnik, csak az a pillanat fontos, ami a sajtó számára hírérték lehet. Vagyis, hogy a rendezvényt letudjuk, túl legyünk rajta. Ilyen megközelítés mellett ne legyenek illúzióink és elvárásaink a közösséggel szemben sem.

A kérdés, amire a Szövetség új elnökségének kellene válaszolnia: hogyan tovább? Az új elnökség feladata összesíteni a tapasztalatokat, levonni a következtetéseket, szembenézni az eltelt évek hibáival, erőt meríteni a változtatáshoz.

Nem kell kitalálni valami eget rengető új módszert, csak követni a jó példát. Itt áll előttünk a Fidesz mint testvérpárt, amely a sikertelen választás után nagy szervezeti építkezésbe kezdett és megtalálta a hiteles embereket. Általuk szót tud érteni a különböző társadalmi rétegekkel, korcsoportokkal, hitelesíti a nekik megfelelő és őket mozgósító programokat. Ezeket a programokat nem letudják, hanem megélik. Mertek nyitni az új tagok, a fiatalok és öregek, a különböző társadalmi rétegek felé. Megtalálták a szervezetet pártoló és felvállaló szakembereket, és alkalom adtán helyzetbe hozták őket, támogatták tevékenységüket. Ha nem teljesítettek, vállalták a szankciókat velük szemben.

A megoldás kulcsa nálunk van. Több erőt kell felmutatnunk, ésszerű következetességgel kell dolgoznunk, és nem csak az események szerencsétlen konstellációit hibáztatni, várni a külső megmentőt. Amit eddig elértünk, az nagyrészt éppen a magunkból eredő erőnek, a merésznek tűnő kezdeményezéseknek és azok érdekében kifejtett munkának tudható be. Például amikor a főiskola bejegyzéséért kellett kiállni, vagy az épületének tulajdonjogát védtük, kétszeres és kétoldali ellenszélben is tudtunk erőt mutatni, ami a következő választásokig elég tekintélyt biztosított számunkra ahhoz, hogy anyaországi erkölcsi támogatás nélkül is sikeresek lehessünk a választásokon. A magunkba vetett hit segítette az intézmény megtartását 2007-ben is, amikor megrendelt miniszteri ellenőrzéssel akarták ellehetetleníteni a főiskolát.

Ezen a terén is példaértékű lehet számunkra az EU viszonylatában kisebbséginek számító anyaország példája, melynek vezetése magasabb szinten küzd az egységes magyar nemzetünkért. Erőt leginkább magukból meríthetnek, legfeljebb a mások érdekeit is szolgáló, főleg gazdasági ügyekhez sikerül szövetségest találniuk időnként, de nemzetünk ügyei nem tartoznak ebbe a kategóriába. A jövő záloga az egységes nemzet, amit mindnyájunknak építeni kell a maga helyén, a saját erejének megfelelően, a lehetőségei szerint azokkal az eszközökkel, ami rendelkezésére áll. Ebben a közegben, ahol élünk csak a széles néprétegre támaszkodó, önmagából is erőt mutatni képes, önmagával is következetes, kitartó és hatékony munkát folytató szervezet lehet eredményes magyar ügyben.

Orosz Ildikó,

a KMKSZ alapító tagja, választmányi tag.