A „tudós”, aki Anonymusszal vitatkozik

Ahol Kárpátalja kezdődik. Az ungvári régészek megcáfolták a magyar honfoglalás mítoszát. Ezzel a hangzatos, ám meglehetősen politika ízű címmel közölt cikket a minden jel szerint erősen ukrán nemzeti beállítottságú Tizsdeny internetes portál Leszj Belej tollából.

A kárpátaljai olvasó onnan szerezhetett tudomást az írás létezéséről, hogy átvette az ugyancsak ukrán nyelvű kárpátaljai mukachevo.net portál, bár a címből az Ahol Kárpátalja kezdődik részt elhagyták – vagy mert pontosan tudják, hogy ez milyen kényes kérdés, s mennyire nincs köze a régészethez, vagy mert a cím második részére kívántak koncentrálni. Az írás több szempontból is igen furcsa fogalmazvány, és nemcsak a stílusa miatt.

Az ungvári származású szerző, aki egyébként elsősorban nyelvész, költő és publicista, azaz nem történész vagy régész, már a bevezetőben nyilvánvalóvá teszi „hozzáállását” a témához.

 

„Kárpátalja a legrégebbi időktől fogva rendszerint a történelmi folyamat objektuma, s nem szubjektuma volt. Eleinte földjeit meghódították és adományozták, az európai nacionalizmusok megszületésével pedig Kárpátalja birtoklásának kérdése a feudális hatalmi dimenzióból inkább az ideológiaiba ment át.

Mindenki, aki igényt tartott erre a területre, kénytelen volt felkutatni vagy kitalálni az expanzió történelmi legitimálását. Ezt a feladatot Magyarország igen alaposan végezte el. Előbb heroikus koncepciót dolgozott ki Álmos és fia, Árpád törzseinek átkeléséről a Vereckei-hágón. Később alátámasztotta ezt a már leplezetlenül mitikus sas-turullal, amely állítólag éppen a Kárpátokban dobott le Álmosnak egy kardot. Azt akarták jelezni ezzel, hogy Magyarország a Kárpátok hegyvonulatainál veszi kezdetét. A magyarok érzékelhetően asszimilálták a helyi lakosságot, igyekeztek gens fidelissimát (lat. „leghűségesebb nép” – a szerk.) csinálni belőlük, s rájuk erőltetni az ukránoktól független „magyaroroszság” vízióját. Ez a koncepció annyira hatásosnak bizonyult, hogy még ma is, amikorra pedig Kárpátalján már minden törvény szerint be kellett volna gyógyulniuk a posztkoloniális sebeknek, a helyi várakon felújítják a bronzturulok szobrait, a magyar államiság szimbólumait, valamint egészen Lviv megye határán emelnek emlékműveket a hanfoglalas (nem elírás, így szerepel a szövegben – a fordító), azaz annak tiszteletére, hogy a magyarok hazára találtak.”

 

Mint látható, Belej szerint Kárpátalja ősi szláv föld, amelynek lakossága évszázadokon át nyögte a magyar gyarmatosítók igáját, miközben ellenállt az asszimilációnak, illetve annyi nyomot – „sebet” – mégiscsak hagyott ez a bizonyos asszimiláció, tudjuk meg, hogy egyesek még mindig nem átallnak ragaszkodni a múltjukhoz. A szerző kimondatlanul is ragaszkodik a jelenkori ukrán történelemgyártók két jellegzetes tévedéséhez, amennyiben úgy emlegeti a Kárpátaljaként először a XIX. században említett térséget, mint a környezetéből az ősidőktől fogva kiváló, attól eltérő régióként létező területet, illetve a ma itt élő szláv lakosságot azoknak az első szlávoknak az egyenes ági leszármazottaiként kezeli, akik még időszámításunk után – vagyis a magyarok előtt – telepedtek meg e vidéken.

A múlt tényei ellen vívott harcában Belej ungvári régészekben talált szövetségesekre.

 

„A mítoszokkal harcolni nem hálás ügy – írja. – Hiszen előbb be kell bizonyítani a tények mitikusságát, amit nem egyszerű megtenni ezeréves események vonatkozásában. Azonban ezzel összefüggésben nem szabad alábecsülni a régészet lehetőségeit, melynek érvei nemegyszer rombolták már le a bevett sztereotípiákat. Nemrég az Ungvári Nemzeti Egyetem Kárpátológiai Tudományos Kutatóintézete komplex kutatásba kezdett a magyaroknak a mai Kárpátalja területére való megérkezését illetően. Az eredmények szenzációsaknak bizonyultak, mivel semmissé teszik a vidék középkori történetének elfogadott koncepcióját. Erről a Tizsdenynek Ihor Prohnenko, az intézet tudományos főmunkatársa beszélt.”

 

Mindjárt feltűnik, hogy Belej olyan szakértőbe botlott, aki legalább annyit megtanult már, hogy nem ildomos Kárpátalját régióként a múltba vetíteni, így ezúttal már a „mai Kárpátalja területe” kifejezést olvashatjuk a szövegben. A szenzációs eredmények ígérete viszont óvatosságra int, hiszen köztudott, hogy a középkor történetét illetően nem túl gyakoriak a korszakalkotó felfedezések, az meg különösen ritkán fordul elő, hogy egész népek vándorlásának térképét rajzolják át egyik napról a másikra. De lássuk a tényeket!

 

„Rendszerint minden ország igyekszik szebbé tenni a történetét, mint amilyen a valóságban volt, heroizálni a múltat. Ez a helyzet nem kerülte el Kárpátalja középkori történetét sem. Azoknak az országoknak a tudósai, amelyekhez a vidék földjei a különböző korokban tartoztak, igyekeztek kialakítani a saját koncepcióikat, amelyek nem mindig felelnek meg a válóságnak. Jelentős mítoszteremtő forrás az idegenforgalmi ipar is, amely tudatosan teszi az emlékeket (mindenekelőtt a várakat) régebbiekké. A reális tudományos kép rendszerint eleve más dimenzióban keresendő. Ezért ma nagyon fontos elválasztani Kárpátalja átpolitizált, turisztikai és tudományos történetét. Az utóbbin dolgozva komoly erőfeszítést igényel megszabadítani azt az előző kettő rárakódott rétegeitől.”

 

Az olvasó minden bizonnyal hajlik arra, hogy egyetértsen a cikk fenti megállapításaival, különösen azzal, hogy a tudományt illik elválasztani a politikától és az üzlettől. Ám felmerül a kérdés: ha a cikkíró és a tudós célja valóban a tiszta tudomány szolgálata, miért egy politizáló portálon számolnak be szenzációs felfedezésükről, s miért egy jó esetben is legfeljebb ismeretterjesztőnek nevezhető cikkben, amely tudományos publikációnak semmiképpen sem tekinthető? Választ kapunk e kérdésekre, ha megismerkedünk az Ihor Prohnenko által felvázolt új „koncepcióval”.

 

„Nézzük például a magyarok bejövetelét Kárpátaljára. A legrészletesebben ezeket az eseményeket az írásos források közül a „Gesta Hungarorum”, a magyarok bejöveteléről szóló krónika tálalja, melyet a XII-XIII. század fordulóján írt III. Béla magyar király névtelen nótáriusa. Ez a mű a magyarok hősi történetét mutatja be: törzseik elvonulását élükön Álmossal Kijev mellett, Oleh fejedelem seregének szétverését, az átkelést azokon a területeken, amelyek később a Halics-Volinyi fejedelemség részévé váltak, majd a továbbiakban behatolásukat a mai Kárpátalja területére.

A Gesta Hungarorum krónikában felvázolt történelmi kép kielégítette a különböző országok tudósait. A magyaroknak azért felel meg, mert leírja őseik dicsőséges átvonulását Kárpátalján, melynek során állítólag elfoglalták Ung (a mai Uzshorod) és Borzsova (a Beregszászi járási Vári község) földvárakat, a helyi szláv fejedelmet, Laborcot pedig kivégezték. A mi kutatóinkat egyéb elégítette ki: ha a magyarok a IX. század végén érkezve ezekre a területekre fegyveres összetűzésbe keveredtek Laborccal, az alátámasztotta egy kárpátaljai szláv fejedelemség létezését.

Azonban a régészeti leletek alapján egészen más kép tárul elénk. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Kárpátológiai Tudományos Kutatóintézetének régészeti expedíciói hozzáláttak a szláv földvárak, az Anonymus által említett »kárpátaljai« fejedelemség központjainak felkutatásához. Ung vára az egyik verzió szerint az ungvári vár helyén állhatott. Ott azonban hiányoznak az i. sz. VIII-IX. századi rétegek, a középkori horizont pedig nem korábbi az i. sz. X. századnál. Vagyis a magyarok valószínűsíthető érkezésének idején a várhegyen nem állt erősség. Ung földvár másik valószínű lokalizációja Horjani (Gerény – a ford.) községben van Ungvár közelében, ahol a híres rotunda-templom található, melyet egyes kutatók, igazolandó az ungi földvár létezését, az i. sz. IX-X. századra datálnak. Az ásatások eredményeiből nyilvánvalóvá vált, hogy Horjaniban eleve nem volt semmiféle földvár. Ha ott helyezkedett volna el Laborc fejedelemségének központja, jelentős kulturrétegnek kellett volna jelen lennie ebből a korszakból. Meglehetősen nagy területről azonban csak az újkőkorból származó leletek, késő bronzkori cseréptöredékek, valamint az i. sz. III-IV. századból származó felrakott és korongozott agyagedények kerültek elő. A terület középkori benépesülése viszont az i. sz. XII. századtól kezdődik meg. Vagyis ebben az esetben sem beszélhetünk a fejedelemség központjának létezéséről, ezért a magyarok által »elfoglalt« Ung földvár mítosz.

A másik erősséget, Borzsovát Anonymus adatai szerint Álmos fia, Árpád seregei 903-ban vették be néhánynapos ostrom után. Az ungvári egyetem régészeti expedíciója két helyen „kettészelte” a település földsáncát. Az ásatások eredményei alapján joggal állíthatjuk, hogy a borzsovai település csak az i. sz. XI. század végén épült fel. Vagyis a magyarok már csak azért sem foglalhatták el Borzsovát, mivel 903-ban egyszerűen nem létezett.

Levonható a következtetés, hogy a magyar krónikában leírt fegyveres konfliktus a magyarok és a szlávok között kitalált, Laborc fejedelem pedig legendabeli személy, akinek kizárólag a mítoszokban és a szépirodalomban a helye.

Sőt mi több, a régészet nem támasztja alá az Álmos vezette magyarok áthaladását sem Kárpátalján. A valószínű útvonal, amelyet a nomádok vezére használt, a dunai korridor (a Déli-Kárpátok és a Duna közötti terület), amelyet a nomádok az ősidőktől fogva használtak.”

 

Mielőtt folytatnánk a cikk ismertetését, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az írás és Prohnenko máris legalább olyan messzire kalandoztak a tudománytól, mint őseink Etelköztől. Ezzel kapcsolatban elég megjegyezni, mennyire furcsán hat napjainkban, ha valaki Anonymus mester írásának minden szavát készpénznek veszi, vagy azt állítja, léteznek manapság hiteles kutatók, akik kritika nélkül elfogadják a középkori szerző állításait.

Az is meglehetősen furcsa, ha egy régész azzal bizonyítja valamely elmélet vagy állítás tarthatatlanságát, hogy nem talál – vagy nem ismer – azt alátámasztó adatokat.

 

„A mítosz arról, hogy Álmos törzsei átkeltek a Vereckei-hágón, komolyan torzította a történelmet, hiszen általánosan elfogadottá vált minden földvárat a szlávokhoz sorolni, és minden nomád temetkezést az ősi ugoroknak tulajdonítani. Valójában a helyzet ennél némileg összetettebb. Minden egyedülálló nomád temetkezésről és sírhelyről, amelyet arra az időre datáltak, amikor Álmos serege behatolt Kárpátalja területére, kiderült, hogy legalább 80 évvel későbbi. A temetkezési együttesekben olyan tárgyak vannak jelen, amilyenekkel semmiképpen sem rendelkezhettek a magyar harcosok, minekutána az előkerült leletek sokkal későbben készültek, mint például az i. sz. X. századból való arab érmék – a dirhemek.

Ellensúlyozandó ezt a tényt, a magyar tudósok előálltak a hipotézissel, hogy ezek a pénzek kereskedelemből származtak. De az érmék csupán a Kárpát–Duna élőhely északi részének 23 pontjáról kerültek elő, kizárólag nomád sírokból. Keresztül voltak fúrva, ékszerré lettek alakítva, vagyis ki voltak vonva a kereskedelmi forgalomból. Elhelyezkedésük, rendeltetésük, de főleg datálásuk és származásuk arról tanúskodik, hogy ezek a leletek nem magyarokéi voltak, hanem besenyőké, akik az i. sz. X. század végén a Fekete-tenger térségéből érkeztek. Ráadásul ez nem pusztán áttelepülés volt, hanem menekülés a pogrom elől egy népszerűtlen útvonalon, a nomádok számára kényelmetlen hágón át.

Mint ismeretes, a X. század 80-as éveinek elején meg merték támadni Szvjatoszlav kijevi fejedelmet, s megölték őt a dnyeperi zúgóknál, amikor csekély számú druzsinájával visszatérőben volt Bulgáriából. A fejedelem normann kíséretétől elvett tárgyak jelentős számban vannak jelen a kárpátaljai anyagokban, illetve a határos szlovákiai és magyarországi leletekben. A normann stílus különösen tisztán kivehető a szolyvai, beregszászi és zempléni leleteken, amelyeket korábban kizárólag magyarnak tekintettek. A Felső-Tisza vidékén szintén megfigyelhető a nomád lovasok sírjainak koncentrációja normann kardokkal, ami szintén a kijevi fejedelem druzsinájának szétverésekor szerzett hadizsákmány. A legvalószínűbb, hogy Rusz vezetői Szvjatoszlav halálára válaszul egy sor csapást mértek a besenyőkre, arra kényszerítve őket, hogy a Kárpátokon túlra meneküljenek.

Ugyanezek a besenyő osztagok a tiverszki szlávok elleni agresszív támadásokkal tűntek ki, elpusztítva Ekimauci és Acsedar földvárakat, amit a régészeti anyagok is alátámasztanak. Amikor pedig a nomád törzsek megérezték a fenyegetést Kijev részéről, a Kárpátok mögé vonultak vissza, amit bizonyítanak a feltárt tárgyi és pénzleletek az összerabolt ékszerekkel és arab érmékkel. Ezen kincsek alapján követni lehet a menekülés útvonalát, amely Volinyból Halicsba vezet, majd a Vereckei-hágón túlra Huszt felé és tovább nyugatra.

Éppen a besenyők, és nem a magyarok telepednek le a X. században a Bratiszlava és Kárpátalja közötti területen. A külföldi tudósok munkáikban megjegyzik, hogy ezeknek a földeknek a leleteit valami nem magyaros jellemzi, s a kabarokkal hozzák ezt összefüggésbe, akik az i. sz. IX. században csatlakoztak Álmos törzseihez. A nomád temetkezések időindikátorai arra kényszerítenek, hogy felülbíráljuk e téziseket, s tudatosítsuk, hogy ebben az időben sem az ősi magyarok, sem más törzsek nem keltek át Vereckén, s a szakirodalomba kimondottan magyar, a X. század elejéről származóként bevonult leletek pedig a besenyőktől valók, ugyanezen század végéről.

Ily módon Kárpátalja területén a VIII-IX. század végére a jelentős szláv betelepülés ellenére államalakulat (fejedelemség) még nem jött létre, az emberek pedig nyugodt, kimért életmódot folytattak a besenyők érkezéséig. Értelemszerűen nem került sor az Álmos vezette magyar törzsek átvonulására sem a Vereckei-hágón. A mai Kárpátalja majd csak a XI. században lett a Magyar Királyság része, s a magyar gyarmatosítás valószínűleg nyugati irányból történt és nem keletről.”

Az általunk felkínált hipotézisnek revíziók sorozatát kell eredményeznie Kárpátalja és a határos területek középkori történetében. Érthető, hogy mindezt nem lehet elvégezni egyetlen nap alatt. A magyaroknak el kell ismerniük a besenyők behatolásának hullámát, és le kell mondaniuk a felső-tiszai szláv települések Álmos seregei által való legyőzetésének heroikus történetéről.

Bonyolultabb megválaszolásra váró kérdés a besenyők érkezéséig Kárpátalján élő népesség törzsi hovatartozásának meghatározása. A tudósok jelentős része a fehér horvátokkal azonosítja ezt a szláv tömeget. Ugyanakkor egy sor kutató részletesen elemezve a temetési szertartás és az otthonépítés sajátosságait, párhuzamokat fedez fel a volinyi dulibi törzsekkel – legvalószínűbb, hogy onnan hatoltak be Kárpátalja területére a szlávok. Még bonyolultabb megállapítani, vajon részét képezte-e a terület egy bizonyos államképződménynek a besenyők érkezése előtt, s ha igen, akkor konkrétan melyiknek.

Mindezen kérdésekre a közeljövőben feltétlenül válasz születik.”

 

Prohnenko tehát azt állítja, hogy a magyarok ősei azon a bizonyos dunai korridoron keresztül érkezhettek új hazájukba, ám egyetlen olyan leletet sem említ, amely ezt az elképzelést támasztaná alá. Ugyanakkor – saját logikája szerint – ott már meg kellett volna találni a magyarok áthaladásának régészeti nyomait, s ha nem találtak ilyet a kutatók, az azt jelenti – még mindig az ungvári régész furcsa logikáját követve –, hogy őseink abból az irányból sem foglalhattak hont. Így már csak egy lépés választ el bennünket attól a képtelenségtől, hogy elődeink az égből pottyantak a Kárpát-medencébe…

Ezzel együtt nem áll szándékunkban vitába bocsátkozni az ungvári kutatóval. Várjuk, hogy tudóshoz méltóan publikálja a tényeket, amelyeken elképzelése alapul, s akkor a terület szakembereinek módjukban áll majd véleményt mondani az állításairól.

Érdekes, hogy amikor megpróbáltunk utánanézni a cikk eredetijének a tizhden.ua-n, kiderült, hogy az nem mostanában jelent meg, hanem még 2011-ben (!). Annak idején a Zakarpattya Online portál is közölte Kárpátalján. Vajon mi késztette a mukachevo.net-et arra, hogy leporolja ezt a régi anyagot, amelynek nyilvánvalóan egyetlen célja sokadszor felemlegetni, hogy a szlávok hamarabb érkeztek a Kárpát-medencébe a magyaroknál, s ezek szerint indokolatlanul állítottunk honfoglalási emlékművet a Vereckei-hágón? Talán bizony kifogytak a szerkesztőségben a magyarellenes írásokból? Annyi bizonyos, hogy a beígért nagyszabású történelemrevízió még várat magára.

 

Hét

Kárpátalja.ma