Kopogtató: tanárlét Kárpátalján

Pályakezdő pedagógus vagyok Kárpátalján. Az ukrán oktatási rendszert az iskolapad másik oldaláról rövid ideje tapasztalom. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkámmal és a kollektívával is egyaránt meg vagyok elégedve. Sajnos, ezt a rendszerről és a bérezésről már nem mondhatom el.
A tanári szakmának nincs megbecsülése mifelénk, de – a vezető közösségi platformokat elnézve – nincs ez másként a szomszédos országokban sem. Az ágazat mostohagyermeknek számít mindenütt: alacsony a bérezés, a nullával egyenlő a társadalmi megbecsülés, holott a jövő generációja van a pedagógusok kezében.

Nálunk a rugalmasság szinonimája lehetne a pedagógusi pálya. Útközben változó tantervek, egyik napról a másikra hozott rendeletek, Add meg Uram máris szintű követelések. Az új ukrán oktatási törvényről inkább most szót sem ejtünk. Az elvárás nagy, az eszközellátás sok esetben semmilyen. Nem egy kollégámat láttam, hogy a saját költségén szerez be vagy készít szemléltetőt, eszközt a tanórákhoz. Az igazgató kilincseljen a járásnál vagy a megyénél, pályázzon, szerezzen be, szervezzen le, szaladjon fűtől fáig, hogy meglegyen az, ami alapjáraton jár(na).

A bérezés inkább a szemvakítás kategóriája, mint a becsületes megfizetése annak, hogy néhány fanatikus vállalta a felelősséget azért, hogy kineveljen ebben az országban egy épkézláb nemzedéket. Éjszakákat töltenek a tanárok azzal, hogy precízen felkészüljenek a másnapi órákra, mert csak önmagára számíthat, ha nem jó minőségű a tankönyv, amiből oktatnia kellene. Bár igaz, hogy nem a könyv, hanem a tanár tanít, mégis jó lenne, ha legalább olyan minőségű segédeszköz lenne, amit bátran használhat a pedagógus.

Sokan nem bírták ezt a feszültséget és az élhetetlen fizetést. Nem egy oktatóról van tudomásom, aki – bár a szakmájában valóban kiváló volt, de nem tudott megélni belőle – a gyári munkát választotta, specialist vagy mesterszakos diplomával a kezében. De ti kaptok támogatást évente – halljuk sokszor. Valóban, csak egy évig élni is kell. Tegyük hozzá, természet(ellen)esen ezt sem az ukrán államtól kapjuk megbecsülésként, hanem Magyarországtól – segítségként.

Amikor tudatosult bennem, hogy az annyira várt januári fizetés szerencsésebb esetben is csupán február elején lesz átutalva, majdnem eltörött a mécses nálam, és nem éppen örömömben. Keserűségem közepette eszembe jutott egy mém szövege: „végül is, úgyis szeretek éhezni”. Aztán elgondolkodtam: én, aki még hallgató vagyok, ha minden kötél szakad, akkor a szüleimhez fordulhatok, de mit tegyen az, aki csak magára számíthat? A gáz- és villanyszolgáltatóknak nem mondhatjuk, hogy „bocs, majd következő hó elején fizetek”. Vajon mélyen tisztelt vezetőink mit tennének ilyen esetben? Ó, megvan: eladnák a kutyájukat!

Bezzeg a tanárok nyáron nem dolgoznak – kapjuk meg többször. Valóban, nyáron sem dolgozik az egyszeri tanár, csak júniusban lezár egy évet, esetleg táboroztat vagy kurzusra jár júliusig, na és persze augusztusban már a következő év előkészítésén fáradozik. Mindeközben otthon, magánemberként is helyt kell állnia, mert a házat senki sem bővíti-szépíti helyette, valamint a családi ebéd sem főzi meg magát – még vasárnap sem.

Az összes létező problémára meg kell találnia a megoldást, mert a tanárembernek egyszerre kell lennie Einsteinnek, Vekerdynek és Supermannek. A tanárnéninek és a tanárbácsinak mindig mosolyognia kell, nem lehet ideges, nem kiabálhat, nem fegyelmezhet, nem sírhat, nem kesereghet és a betegszabadság fogalmát is végleg felejtse el.

S ha nem lenne elég agyrém körülöttünk, akkor „segít” az állam. Honatyáink és honanyáink szülői hozzájárulás nélkül engedélyeznék a nemváltást a 14 éves kiskorúak számára, és ha nem akarják, ne kezeltessék alkohol- vagy drogfüggőségüket. Nemsokára talán Kijevben a legégetőbb probléma a gendersemleges mosdó lesz, míg nálunk még mindig csak a szépanyáink idejéből megmaradt „pottyantósra” telik.

Pályakezdő pedagógus vagyok. Csodálattal nézem az öt, tíz, húsz, harminc éve dolgozó munkatársaimat, akik a siralmas fizetés mellett mégis szívből dolgoznak, és tényleg csak Isten tudja, honnan szerzik be a korszerű eszközöket a tanóráikhoz, honnan van annyi türelmük a sokszor gyermekeket megszégyenítően hisztis szülőkhöz, honnan van energiájuk összpontosítani húsz-harminc örökmozgó és nehezen szocializálódott gyermekre egyenként és együtt egyaránt. Honnan van bennük annyi alázat és szakértelem, miért nem adják fel, mi hajtja őket a göcsörtös tanári pályán való továbbhaladásra.

Bár nem fényes a karrierünk, mert nem úszunk sem a pénzben, sem a megbecsülésben, mégis szép, amit teszünk. Mert szívből csináljuk. Hiszem, hogy büszkék lehetünk azokra az emberpalántákra, akiknek aztán elengedjük a kezét, és csak reméljük, hogy tudtunk maradandót alkotni az életükben.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma