Milyen lehetne a jó nyelvpolitika?

Milyen lehet az ukrán nyelvpolitika a választások után? Helyzetelemzés kitérőkkel (2. rész)

Május vége óta új elnöke van Ukrajnának, és a júliusi parlamenti választások eredményei alapján a Verhovna Radában is a Zelenszkij mögött álló párt alkothatja a legnagyobb frakciót. A kárpátaljai magyarok azonban ebben a ciklusban már nem rendelkeznek majd parlamenti képviselettel. Mire számíthat közösségünk ebben a helyzetben az utóbbi két évben számos konfliktust okozó nyelvpolitika területén? Megtörténik-e az oktatási törvény 7. cikkelyének és a 2019 tavaszán elfogadott államnyelvi törvénynek a módosítása, lesz-e irányváltás az állami nyelvpolitikában? Milyen nyelvpolitika volna egyaránt kedvező Ukrajna és a kárpátaljai magyarok számára? Milyen lehet az ukrán és a kisebbségi nyelvek közötti viszony? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Csernicskó Istvánnal, a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont vezetőjével, akinek egyik fő kutatási témája az ukrajnai nyelvpolitika és a magyar nyelv helyzete Kárpátalján.

– Beszélgetésünk első részében arról volt szó, hogy nem tudjuk, milyen nyelvpolitikai irány várható az új politikai hatalomtól. Mivel arról tehát egyelőre nem beszélgethetünk, milyen lesz az új kijevi kormányzat nyelvpolitikája, megkérdezem: ha valami csoda folytán felhatalmazást kapna arra, hogy határozza meg, milyen legyen Ukrajna hivatalos állami nyelvpolitikája, mit tenne?

– Ez viccnek is rossz. Ahhoz, hogy erre felhatalmazást kapjak, valóban csodának kellene történnie. Kutató vagyok, nem politikus, ezért még ez esetben se vállalnék ilyen feladatot.

– Azért csak van elképzelése arról, milyennek látná szívesen az állami nyelvpolitikát. Játsszunk el a gondolattal: ha mégiscsak tanácsot kérnének Kijevből, mit javasolna? Milyen modellt állítana például a kijevi döntéshozók elé példaként?

– Persze, vannak elképzeléseim. Az biztos például, hogy egyetlen állam nyelvpolitikáját sem ajánlanám kritika nélküli átvételre. A javaslatom az volna, hogy induljunk ki a valós nyelvi helyzetből és az ország alkotmányából. Egyrészt abból, hogy Ukrajna lakosságának jelentős része nem ukrán anyanyelvű, másrészt pedig abból, hogy az alkotmány 10. cikke szerint az ország egyetlen államnyelve az ukrán, de az állam garantálja a nemzeti kisebbségek nyelveinek szabad fejlődését és használatát is. Mindenképpen figyelembe kell venni az alkotmány 11. cikkét is, mely szerint az állam támogatja a kisebbségek nyelvi és kulturális identitásának megőrzését. Az alaptörvény 22. cikke alapján az állampolgárok szabadságjogai nem sérülhetnek, s az új törvények elfogadása során a már meglévő jogokat visszanyesni nem lehet. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a nyelvpolitika alakításában tekintettel kell lenni Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásaira, s nemcsak a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája és a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény ratifikációjából eredő kötelezettségekre, hanem a szomszédos államokkal kötött kétoldalú egyezményekre, valamint az Európai Tanács ajánlásaira is. Ennek alapján azt javasolnám, hogy el kell felejteni az új államnyelvi törvényt, és helyette egy új, átfogó nyelvtörvényt kell mielőbb elfogadni, amely egyetlen jogszabályban rendezi az ukrán és a kisebbségi nyelvek használatát. Mégpedig úgy, hogy a törvény a régiók nyelvhasználatáról szóló döntés jogát a sokat emlegetett decentralizáció jegyében a megyei, járási és helyi önkormányzatok hatáskörébe utalja.

– De az alkotmány 92. cikkelye azt is előírja, hogy a nyelvhasználatot kizárólag törvényekkel lehet szabályozni, a megyei és helyi önkormányzatok döntéseivel nem. Hogyan működhetne az elképzelése a gyakorlatban?

– Egy jó törvénnyel ez megoldható. Eszerint a központi állam szintjén az ukrán a kötelezően használandó államnyelv maradhatna, és a régiókban, ahol a lakosság 5, vagy 8, vagy 10, esetleg – de ez már szerintem magas küszöb, annak ellenére, hogy sok országban ezt használják – 20 százaléka más nyelvet használ, ott biztosítani kellene az ukrán nyelvű ügyintézés lehetőségét is, de az adott kisebbség nyelve is használható legyen minden lehetséges helyzetben. A megyei, járási, helyi önkormányzatnak pedig az volna a feladata, hogy a helyi körülményekhez igazítva elkészíttesse a két- vagy akár többnyelvű helynévtáblákat, intézménynév-táblákat, igazolványokat, bizonyítványokat, hivatali űrlapokat és formanyomtatványokat stb. Egy jó jogszabály előírhatja például, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a személyazonosságot, végzettséget, képesítést stb. igazoló állami okmányokat a saját anyanyelvén is megkaphassa. Ezek szövege lehet kétnyelvű, ahol az egyik célszerű módon az államnyelv, és az állampolgár dönthet arról, hogy melyik Ukrajnában használatos másik nyelven szeretné látni a bejegyzéseket a dokumentumban, vagy akár arról is, hogy nem kér más nyelvű szöveget az okmányba, mert megelégszik az ukrán egynyelvű változattal. Amiben a régiókban és helyi szinten dönteni lehetne, az például az önkormányzati üléseken használatos nyelv, vagy hogy ki kell-e hirdetni az önkormányzati döntéseket az ukrán mellett más nyelveken is, vagy ezt nem indokolja a lakosság nyelvi összetétele.

– Nem róna egy ilyen törvény nagy anyagi terhet a megyei, járási és települési költségvetésekre?

– Nem. Egész egyszerűen nem igaz, hogy ha valaki megrendel egy utcanév-táblát vagy egy hivatali űrlapot, akkor az csak azért drágább lesz, mert nem egy, hanem több nyelven szerepel rajta a szöveg. Azt se gondolhatja komolyan senki, hogy egy jelentős számban magyarok lakta településen, például Nagydobronyban, vagy akár Beregszászban gondot okozna vagy sokba kerülne magyarul is értő hivatalnokot találni ahhoz, hogy az ezt igénylő helyi lakosok szóban és írásban anyanyelvükön is érintkezhessenek az ő adójukból működtetett és elvileg értük tevékenykedő, őket szolgáló helyi hivatalokkal, tisztviselőkkel.

– Ez esetben elképzelhető volna akár az is, hogy a jelentős magyar lakossággal rendelkező Kárpátalján, illetve azon belül az ilyen járások és városok, falvak területén a magyar nyelvet gyakorlatilag hivatalos nyelvként használhatnánk?

– Miért ne? Számos példa van arra a világban, hogy egy ország állami szinten egynyelvű ugyan, de egyes régiókban hivatalos többnyelvűség uralkodik. Ne csak a közismert példákra gondoljunk itt, mint például Svájc, Belgium, Finnország, Kanada stb., hanem olyan államokra is, mint például az Amerikai Egyesült Államok. Az USA egyértelműen angol egynyelvű akkor, ha a szövetségi kormány, a kongresszus, a központi állami szervek, a közigazgatás és minden közszolgáltatást nyújtó szerv nyelvéről beszélünk, és így van ez a tagállamok kormányzataival is. Többnyelvű viszont az ország akkor, amikor az állam a nem angol anyanyelvű állampolgárait kívánja megszólítani. Itt ugyanis lehetőség van – sokszor bármiféle jogszabályi előírás nélkül – a közszolgáltatások többnyelvű igénybevételére. Miért ne kaphatna nálunk is ukrán–magyar kétnyelvű adóívet például egy Kárpátalján tevékenykedő, ukrán állampolgárságú, de magyar anyanyelvű vállalkozó? Az USA bizonyos részein ez lehetséges, itt nem.

– Mi lesz ez esetben az ukrán nyelvvel? Juscsenko idején és a Porosenko érában is folyton azt hallottuk, hogy az ukrán nyelv veszélyben van, ezért az állami nyelvpolitika legfőbb célja és feladata az ukrán mint államnyelv funkcióinak mielőbbi kiterjesztése a társadalmi élet minden területére, és ezt célozza a 2019-es államnyelvi törvény is.

– Az ukrán nyelvi hegemóniának a nyilvános szférában való megteremtése olyan politikai szándék, amely a hatalom gyakorlásának szimbolikus eszközévé vált Ukrajnában. Mind a 2004-es narancsos forradalom, mind pedig a tíz évvel későbbi méltóság forradalma után az ukrán nyelv szakrális szimbólummá emelése a politikai hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze volt, se több, se kevesebb. Bármennyit is mondogatják ezt a politikusok, az ukrán állam nem attól lesz erős és gazdag, hogy a nyilvános szférákat az ukrán nyelv uralja. A világ államai között nagyon sok olyan van, ahol természetes a hivatalos többnyelvűség, és ezek többsége gazdaságilag, politikailag sokkal stabilabb, mint Ukrajna. Attól nem lesz gazdaságilag prosperáló és politikailag szilárd az ország, hogy minden nyilvános helyen az ukrán nyelv használata válik kizárólagossá. Pontosabban: nem attól lesz jó az ország helyzete, hogy az ukrán az egyetlen államnyelv és hivatalos nyelv, és főleg nem attól, hogy mindenki államnyelven tanul az oktatás minden szintjén.