Amikor a művészet és a pszichológia közös nyelvvé válik – iskolai érzékenyítő programok Kárpátalján

A gyerekek világát sokszor nem kérdéseken, hanem történeteken keresztül lehet a legmélyebben elérni. Ebből az alapélményből indultak ki azok az iskolai érzékenyítő programok is, amelyeket Berghauer-Olasz Emőke pszichológus és Gál Natália színművész valósítottak meg kárpátaljai iskolákban. A Bullying az iskolában című erőszakmegelőző program, valamint az Empátia és elfogadás fejlesztése iskolai közösségekben elnevezésű érzékenyítő foglalkozássorozat a pszichológia, a művészet és a drámapedagógia eszközeire építve kínál élményszerű találkozási pontokat gyerekeknek és pedagógusoknak egyaránt. A beszélgetésben azok szólalnak meg, akik a Kárpátalján egyedülálló programot kidolgozták, megtervezték és megvalósították.

Két program, mégis egy közös szemlélet. Mi köti össze őket?

Emőke: Mindkét program abból az alapfelismerésből indul ki, hogy a gyerekek megszólításához nem mindig a beszélgetés a legjobb kiindulópont. Sok esetben a szavak nehezen jönnek, vagy egyáltalán nem állnak rendelkezésre, különösen akkor, ha új helyzetekhez, új közösségekhez kell alkalmazkodni. Ezért dolgozunk tudatosan művészeti eszközökkel: játékkal, alkotással, mozgással, és az általános iskolai korosztálynál a mese világával is. Ezek olyan közös élményteret hoznak létre, ahol a kapcsolódás természetesebbé válik, és nem igényel azonnali verbalitást. Külön öröm volt számunkra, hogy az erőszakmegelőző program az elmúlt félévben új szakmai keretben is megvalósult: kiegészülve és becsatlakozva a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem Pszichológiai Szakszolgálata erőszakmegelőző programjába. Ebben az együttműködésben tizenhat iskolai helyszínen valósultak meg foglalkozások, amelyek szervesen illeszkedtek az egyetemi pszichológiai szakszolgálat preventív és támogató tevékenységéhez. Az iskolai jelenetek megelevenítésében idén is nagy segítséget jelentett Sass Eszter és Ferku Szilveszter közreműködése, akik hitelesen támogatták a foglalkozások élményszerű megvalósítását.

Az iskolai erőszakmegelőző program már sok helyre eljutott. Miért volt szükség egy másik, kifejezetten elfogadásra épülő programra?

Emőke: Az iskolai közösségek összetétele az elmúlt években jelentősen átalakult. Egyre gyakoribbak a vegyes csoportok, ahol magyar és ukrán gyerekek tanulnak együtt, eltérő családi, kulturális és iskolai tapasztalatokkal. Ezekben a helyzetekben az elfogadás nem elvi kérdés, hanem mindennapi gyakorlat. Azt láttuk, hogy önmagában az erről való beszélgetés kevés; szükség van olyan helyzetekre, ahol a gyerekek meg is tapasztalhatják az együttműködést, a közös jelenlétet. Az elfogadásra épülő program ezért eleve élményalapúként indult.

A programok szervezése és koordinációja a Kárpátaljai Magyar Mentálhigiénés Társaság közreműködésével valósult meg, amely stabil szakmai és intézményi keretet biztosított a megvalósításhoz.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan néz ki egy ilyen foglalkozás?

Natália: A foglalkozások felépítése tudatosan követ egy ívet. Az általános iskolai csoportoknál gyakran egy rövid történet vagy mese adja a kiindulópontot, mert ez gyorsan közös figyelmi teret hoz létre. A történet nem tanulságként működik, hanem kapcsolódási pontként. Ezt követik a játékos, dramatikus és kreatív feladatok: mozgásos gyakorlatok, szerepjáték, közös alkotás. Ezek során a gyerekek fokozatosan válnak aktív résztvevőkké, anélkül, hogy bármire „rá lennének kényszerítve”. Az elmúlt félév során 15 iskolai közösséggel dolgozhattunk ezekben a keretekben.

Miben különbözik ez a program az erőszakmegelőzőtől?

Emőke: Az erőszakmegelőző program inkább konkrét helyzetek felismerésére és értelmezésére épül: arra, hogy a gyerekek megértsék, mit látnak, mit élnek meg, és milyen lehetőségeik vannak. Az elfogadásra fókuszáló program ezzel szemben kevésbé problémacentrikus. Itt a hangsúly a kapcsolódáson van: egymás felé, önmaguk felé. Nem egy jelenséget elemzünk, hanem olyan közös élményeket hozunk létre, amelyek önmagukban hordozzák az együttélés tapasztalatát.

Mit tapasztaltak a gyerekek reakcióiban?

Natália: A legszembetűnőbb változás általában a légkörben jelenik meg. A foglalkozások elején gyakran még óvatosabbak a gyerekek, a végére viszont oldottabbá válik a jelenlét. Sokszor látjuk, hogy olyan gyerekek kezdenek együtt dolgozni, rajzolni vagy játszani, akik addig inkább párhuzamosan voltak jelen. Ezek nem látványos fordulatok, inkább finom elmozdulások, de éppen ettől hitelesek.

Miért fontos mindez hosszú távon?

Emőke: Mert az empátia nem ismeretanyag, hanem tapasztalat. Az ilyen programok nem azonnali változásokat ígérnek, hanem olyan élményeket adnak, amelyek később is előhívhatók. Amikor egy gyerek egy új helyzetben döntési ponthoz ér, ezek a korábbi tapasztalatok segíthetnek abban, hogy nyitottabban, rugalmasabban forduljon a másik felé.

A programok során szerzett tapasztalatok és az iskolák visszajelzései azt mutatják, hogy valós igény mutatkozik a folytatásra. A pedagógusok részéről egyre gyakrabban fogalmazódik meg az igény hasonló, élményalapú foglalkozásokra, amelyek nem tananyagot közvetítenek, hanem közösségi tapasztalatot kínálnak. A szervezők célja, hogy ez a munka a jövőben is tovább folytatódhasson. A programok megvalósítása a Nemzetpolitikai Államtitkárság felkérésére, Magyarország kormánya és a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásával valósult meg.