Orosz Ildikónak, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnökének a tanévnyitón elhangzott ünnepi beszéde

Tisztelt Államelnök Úr, Államtitkár Asszony, Államtitkár Úr, Püspök Úr, Elnök Urak, rektor urak, dékánok, kedves vendégek, kollégák, hallgatók, velünk együtt ünneplő közösség!

Köszönjük, hogy megtisztelték intézményünk 15. tanévnyitó ünnepségét.

Egy ember életében ez a kor: kamaszkor. A főiskolánkéban szintén gyermekkornak számít, különös tekintettel, hogy vidékünkön nincsenek több évszázados múltra visszatekintő felsőoktatási intézmények. A legrégebbi is az emberi kor nyugdíjas határán van. Így intézményünk 15. évfordulója az egész kárpátaljai közösség számára felértékelődik. Kiváltképpen felértékelődik esetünkben, mivel ez az intézmény kisebbségi közösségünk kezdeményezése által alapíttatott, és a magyar nemzet állama által vált támogatott oktatási intézménnyé.

Eddigi tapasztalataink alapján egy kisebbséginek kétszer annyit kell teljesítenie, mint többségi társának ahhoz, hogy egyforma talentum mellett hasonló eredményt érjen el. A kisebbségi intézmények esetében még ennél is nagyobb erőfeszítésre van szükség. Különösen a Kárpát-medence ezen fertályán, ahová mi születtünk, ahol a politika csak a bűnöket tekinti közösséginek, a jogokat nem.

Intézményünk 15 éve – mondhatni – ennek a jegyében telt. Néhány mérföldkőnek minősülő pillanatát felidézném.

Már a kezdet sem volt egyszerű. A gondolat megfogant ugyan, ám az ebből megszületett gyermek: a főiskola feje fölött nem kilenc hónap telt el, hanem három év. E három év alatt a kezdeményezőknek – nevesül a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségnek, és az alapítókhoz csatlakozott Kárpátaljai Református Egyháznak –, számos akadályt kellett leküzdeniük, több csatát is meg kellett vívniuk. El kellett hárítaniuk a megyében akkor még monopolhelyzetben lévő, egyetlen, s ezáltal nagy súllyal és befolyással bíró szakintézetének ellenállását. Folyamatosan küzdeni kellett a hivatali bürokraták néha kicsinyes, de hatalommal felruházott képviselőivel. Sok energiát vettek el magyar közösségünktől a távolról iszapbirkózásnak tűnő csaták, ahol anyanyelvünkön szóló személyek kenyérféltésből, helyenként gyávaságból vagy csupán identitászavarból, megfelelési kényszerből az intézmény alapítását gáncsolták szóban és írásban egyaránt.

Az alapítók kitartó és következetes munkájának köszönhetően az anyaország pozitív háttértámogatásával végül 1996. szeptember 25-én sor kerülhetett az intézmény első ünnepélyes tanévnyitójára. A működési engedélyről szóló határozat még június 16-án megszületett, de szeptember 16-ig a bürokrácia fortélyos útvesztőiben ragadt, és csak bizonyos háttércsatározások után voltak hajlandók szeptember 16-án rendelkezésünkre bocsátani azt – amikor már minden felvételi eljárás lezárult. Bizonyára annak a reményében cselekedtek így, hogy nem lesz diák, így azonnal be is lehet zárni majd az intézményt. De Kárpátalján mindig voltak elszánt fiatalok, akik a bizonytalanság ellenére a főiskolát választották, mert anyanyelvükön akartak tanulni szülőföldjükön.

Tipikus kisebbségi tanévnyitó volt a 15 évvel ezelőtti, ahol immár mindenki felvonult, megjelent, tiszteletét tette azok közül, akik ellenezték, gáncsolták, és mindent elkövettek, hogy ne szülessen meg a „gyermek”. Csak éppen azok nem kaptak szót, akiket úton-útfélen megaláztak azért, mert hittel vállaltak valamit; ami egyesek szemében kivitelezhetetlennek tűnt, mások pedig úgy érezték, sérti érdekeiket.

Ma családiasan ünnepelünk. Azok körében, akiknek fontos volt e „gyermek”, akik szívükben kihordták, és azóta is abba zárva vigyázzák. Igaz, az sem véletlen, hogy Isten házában tartjuk rendezvényünket. Volt idő, mikor a város kultúrházában ünnepelhettünk, mígnem egyszer, felújításra hivatkozva, a magyar városvezetés nem adta ide a termet rendezvényünkre.

Intézményünknek nemcsak a születése volt veszélyeztetett, hanem a megszületett gyermekre is számos veszély várt. Az isteni akarat és jóindulat segített minket abban, hogy egyeseket kikerültünk, másokat legyőztünk, elhárítottunk, és a nekünk szánt különböző kórokból kigyógyultunk.

Minderről részletesen, tényekkel alátámasztott kronológiaként olvashatnak intézményünk honlapján, így csak a történések néhány fontosabb momentumát idézném fel.

Külön csatát kellett vívnunk a járás – egyébként magát magyarnak tartó – vezetésével a beregszászi református egyház épületéért, melyet a kezdetekkor, 1996-ban béreltünk. Bár a magyar állam saját költségén – százmillió dollárért – épített városunknak egy új poliklinikát, a régi egyházi tulajdonból sokáig nem akart kiköltözni az orvosok egy része, mondván, amit építettek nekik, az kisebb a megígértnél.

A tulajdonjogot az egyháznak nem akarták visszaadni. Arra hivatkoztak, majd ha bejegyzik a főiskolát, megkapja a működési engedélyt. Nekünk, a főiskola kezdeményezőinek Kijevben azt mondták, ha lesz stabil épületünk, melyet igazolunk tulajdonjogi dokumentummal, akkor megkapjuk a működési engedélyt.

2001-ben a város testülete egyhangú szavazással, bizonyos feltételek mellett az intézmény számára átadta a főtéren álló 1908-ban épült volt törvényszék épületét. Végre önálló, stabil épülethez jutott a főiskola. Örömünk nem tarthatott sokáig, mert 2003-ban az új, magát magyarnak valló városvezetés megpróbálta az épületet visszavenni a magyar főiskolától. Egy évnyi energiánkat és minden erőnket arra kellett összpontosítanunk, hogy elhárítsuk azt az intézmény működését alapjaiban ellehetetlenítő helyzetet, hogy nem lesz hol tanulni. Itt szeretném megköszönni a Magyar Köztársaság elnöki hivatalának, hogy küzdelmünkben támogattak akkor is, így volt honnan erőt meríteni.

Miután nem tudták átvenni s megsemmisíteni az intézményt – sikerült megtartanunk az épületet –, olyan alternatív képzést szerveztek a megyeszékhelyen, magyarországi támogatással, olyan szakokkal, melyek nálunk is tanulhatóak, melyek kiolthatnák a mieink életét. Annak érdekében, hogy alternatív képzésükön legyen kellő számú tanuló, kaptunk magas szintű ellenőrzést, ami mindenre kiterjedt és tízéves munkánkat vizsgálta. Ez éppen 5 évvel ezelőtt történt. Megálltuk helyünket, és csak reméltük, hogy immár túl vagyunk a támadásokon, és végre befogadnak minket mint intézményt.

Nem így történt. A nyílt, ellenünk vívott támadásokat felváltotta a közösség elleni, valamint az egyénre irányuló nyomás. Az elmúlt esztendőkben át kellet élnünk azt, amit a kommunizmus legsötétebb éveiben sem tapasztaltunk, hogy szülőföldünkön, ahol élünk, ahová őseink születtek, ahol őshonosnak számítunk a nemzetközi normák szerint, anyanyelvünket kiszorítják abból az élettérből, ami a mienk is.

Előbb csak az iskolák hivatali dokumentumából szorították ki a magyar nyelvet, majd különböző rendeletekkel az érettségi-felvételi vizsgák rendszeréből. Kísérlet történt arra, hogy a magyar nyelv megszűnjön az oktatás nyelve lenni. Majdnem az lett anyanyelvünk sorsa, ami az ukránoké volt történelmük folyamán, mikor betiltották az ukrán nyelv használatát. Úgy tűnik, a törvényhozók, a rendeleteket aláírók amnéziában szenvednek, mert nekik érezniük kellene mindazt a fájdalmat, amit mi, kisebbségiek érzünk az ellenünk irányuló ilyen határozatok esetén. Különben nem fordulhatna elő olyan eset, mint amilyen a napokban is megtörtént az egyik, jelentős többséggel rendelkező magyar járás majdnem színmagyar községének nagy, neves középiskolájában, amit egyébként jelentős magyar közösségi támogatással és összefogással építettek, és az iskola azóta is élvezheti a különböző magyar támogatásokat. A járásból azt az ukázt kapták, hogy az iskola falain csak ukrán osztálysarkok jelenhetnek meg. A tantestület ellenállására reagálva a kihívott járási vezető olyan határozatokra hivatkozva, melyeket már régen megsemmisített az ukrán állam, felhívta a pedagógusok figyelmét, hogy ha Ukrajnában élnek és ukrán kenyeret esznek, akkor vegyék ezt tudomásul. Egyébként majd a pedagógusok munkájának minősítésekor gondoskodnak arról, hogy csak az dolgozzon, aki olyan szinten tudja az ukránt, ahogy ők azt elvárják, a falakra pedig csak ezen a nyelven kerülhetnek osztálysarkok. Kilátásba helyezte a történelem és a földrajz oktatását ukránul a magyar osztályokban is. Mindez napjainkban történt, nem a sztálini terror vagy a fasizmus idején, nem egy diktatúrában, hanem a magát demokratikusnak és európai értékeket követő ország legnyugatibb megyéjében.

Remélem, hogy mindez csak hivatalnoki túlkapás volt, és nem ismétlődig meg sem abban az iskolában, sem más kárpátaljai magyar oktatási programmal rendelkező intézményünkben, s nem válik mérvadó, állami irányelvvé.

Nem kívántam ünneprontó lenni egy ilyen szép napon, de mindezt el kellett mondanom, mert 15 évvel ezelőtt bizakodtunk, hogy végre áttörtünk egy vastag falat, mely a kisebbségeket elválasztotta a többségiektől, és az anyanyelvi oktatás végre teljes vertikumában egyenértékűvé vált szülőföldünkön. Tele voltunk reménnyel, hogy a jövő feloldja azokat a problémákat, melyeket mi a szovjet diktatúra örökölt betegségének tartottunk, és ezért mi magunk is támogattuk Ukrajna függetlenséget.

Reményeinkből sok minden nem valósult meg. Például, tavaly óta másodrendű kisebbséggé váltunk Ukrajnában, mert míg az oroszok anyanyelve lehet a felvételi rendszerben vizsgatárgy, addig ezt a magyar nyelv és irodalom számára nem biztosították többszöri ígéret ellenére sem, és miután megjelent a 2012-re szóló felvételi rendelet, már jövőre sem fogják. Egyre inkább úgy tűnik, még nagyobb, többszörös energiára, munkára és odafigyelésre van szükség egy magyar kisebbséginek szülőföldjén, hogy sikeres legyen.

Ezt támasztja alá az is, hogy a 15. tanévnyitó ünnepségünk előtt még mindig meg kellett küzdenünk, hogy kétszeri sikeres akkreditáció, és egy teljes körű ellenőrzés után megmaradjon az egyik alapszakunk, a tanítói. Talán elhárultak az akadályok, melyek megkérdőjelezték, hogy folytathatunk-e ezen a szakon oktatást, hirdethetünk-e jövőre felvételit. Nehéz volt, mert míg egyeseknek ebben az országban sok minden megengedett, míg a magukat legpatinásabbnak hirdető neves egyetemek dékánjai pénzért árulják a vizsgákat, úgy másokkal a törvény minden betűjét épp ők akarják betarttatni. Reméljük, és bízunk az isteni gondviselésben, hogy egyszer ez a kettős mérce is megszűnik, és ad a jó Isten elég erőt ahhoz, hogy végre csak az alkotó értéket teremtő munkára koncentrálhassunk, ne kelljen kicsinyes viaskodásokkal eltölteni az időt.

De hagyjuk a problémákat. A mai nap ünnep a számunkra, és az eltelt 15 évben voltak örömök, sikerek, s akadtak támogatók is. Mindent köszönünk, mindent igyekszünk megbecsülni.

Például a Kárpát-medencében, a határon túli magyar felsőoktatási intézmények közül elsőként adhattunk a többségi nemzet, az ukrán állam által elismert diplomát végzőseink kezébe 2001-ben.

Sikerült kiépíteni azt az alapinfrastruktúrát, amely nélkül nem tudnánk megfelelő oktatást és képzést biztosítani a diákok számára. És mindezt ukrán állami támogatás nélkül.

Köszönjük a magyar közalapítványoknak, intézményeknek, melyek közvetve vagy közvetlenül támogatták mindezt, a NEFMI Határon Túli Magyarok Főosztályának, az Apáczai Közalapítványnak, minden városnak, civilszervezetnek és magánszemélynek, akik ha kértünk, adtak erejükhöz mérten, és cselekvő szeretettel kísérték tevékenységünket.

Sikereink között könyvelhetjük el azt is, hogy e 15 év alatt kineveltünk egy olyan tanári csapatot, melynek tagjai a kezdetekkor még intézményünk diákjaiként ültek a tanévnyitón, majd folyamatosan képezve magukat, szerezve különböző fokozatot, lassan átveszik a stafétát.

Tisztelettel kell említenem azokat a kárpátaljai származású magyar tudósokat, akik most is velünk tartanak, és az intézmény szellemi katedrálisának építésében vesznek részt. Segítségükre olyankor is számíthattunk, amikor nem jelentett különösebb presztízst főiskolánk tanárának lenni.

Tisztelt fiatalok, diákok és hallgatók, ifjú lelkes, néha heves kollégák, mindig becsüljétek meg ezeket a nagy tudású professzorokat, akik nélkül nem jöhetett volna létre intézményünk, ez a szellemi műhely.

A fiatal kollégáknak kívánom, hogy sikeresek legyenek, minél hamarabb tudják elismertetni fokozatukat, sikerüljön áttörni az ellenállás kemény falát, és elfogadtatni teljesítményüket az ukrajnai tudományos közegben. Külföldön már sokuknak jelentős súlya van a tudományos világban, míg itt, Ukrajnában a magyarországi diploma nem érték, csak ha azt felülbírálva megerősíti egy ukrán tudományos műhely. A reményeik most megnövekedtek ezen a téren is, mert végre olyan támogatóra találtunk a magyar nemzetben, melynek legerősebb része a magyar állam, amely nem rombolja a magyar tekintélyt, hanem igyekszik építeni azt. Ez azért is fontos itt, Ukrajnában, mert az elmúlt majd egy évtized irányunkban gyakorolt nemzetpolitikája elértéktelenítette a magyar nyelvet, a magyar kultúrát. A magyar nyelv nem lehet felvételi vizsgatárgy még a magyar szakra sem, nem használható a hivatalban, és úgy tűnik, lassan a magyar oktatási intézményekből vizuális megjelenési formáját is szeretnék kiszorítani.

Bizakodunk, hogy a jövőben mindig a magyar kisebbségi közösségekért tevőlegesen is kiálló magyar kormánya lesz nemzetünknek. Mert a kisebbségi nemzet boldogulása, megmaradása nemcsak az anyagiakon múlik, hanem az érdekeket felvállaló erős politikai kiálláson, a közösséget, az identitást erősítő, belső erőt adó szimbolikus cselekedeteken is. Köszönjük, hogy intézményünk mindezekben most részesült, és engedjék meg, hogy mindannyiunk nevében még egyszer megköszönjem Schmitt Pál úrnak, Magyarország államelnökének, hogy megtisztelte intézményünket, a kárpátaljai magyar közösséget, elvállalta a védnökséget intézményünk építése fölött. Merítsünk ebből erőt mindnyájan a következő tanévben.

Különösen az első évfolyamosok érezzék magukat megtisztelve. Érezzék az egész magyar nemzeti közösséget cselekedeteik, tetteik mögött, ebből merítsenek erőt a tanuláshoz, a küzdelemhez, boldogulásukhoz. A mai nap róluk szól, akik egyébként azért ülhetnek itt, mert már megvívták csatáikat a független ukrán vizsgaközpontokban. Különösen igaz ez a magyar és óvodapedagógia szakos hallgatókra, akik életcélul azt tűzték maguk elé, hogy a gyermekeket anyanyelvükre tanítsák, pallérozzák azt, bevezessék a gyermekjátékokon keresztül a magas magyar kultúra világába, egy olyan korban és olyan helyen, ahol az állam a magyar nyelvet másodrendűnek tekinti, nem becsüli meg, nem engedélyezi, hogy ezen a nyelven felvételizhessenek, hogy ezt szabadon használhassák. Aki ezt a két szakot vállalta, lehet, hogy nem fogalmazta meg magában, de végül őrzőnek jelentkezett. Márton Áron mártír püspök gondolatai szerint kell a jövőben cselekednie: „Akik őrhelyen állnak, éber figyelésre és megsokszorozott munkára vannak kötelezve.”

Igaz ez a többi diákra is, akik a mi intézményünket választották, és itt folytatják tanulmányaikat. Mindnyájan a kárpátaljai magyar kultúra egyik őrhelyének vigyázó katonáivá váltak, még akkor is, ha esetleg a diákévek vidám és gondtalan reményével nyertek felvételt. A kettő nem zárja ki egymást, mindkettőnek megvan a helye, szerepe életünkben, mert az élet nemcsak robot, harc, de nem is csak felhőtlen szórakozás, inkább a kettő egyensúlya. Mindennek megvan a maga helye és ideje a bibliai tanítás szerint is. Önök is törekedjenek arra, hogy ne mulasszák el egyiket sem, s mindezt tegyék úgy, hogy élhetővé váljon a magyar világ is a mi területünkön.

Mindehhez mi kell, hogy megvalósuljon?

Vegyünk példát azokról, akiknek már sikerült.

Európában a kisebbségi közösségek közül a dél-tiroliaknak sikerült megvalósítani és összhangba hozni törvényileg is osztrák világukat – amiben jól érzik magukat, ami az ő életük – az olasz törvényességgel. Mikor az egyik konferencián megkérdezték egyik képviselőjüktől, mi a titka ennek, röviden azt válaszolta: „Kitartás, türelem, makacsság, építkezés”.

Legyen Önök számára, kedves diákok, és számunkra, intézményünk pedagógusai számára, de a magyar nemzet számára is ez a gondolat irányadó erre a tanévre. És hosszabb távra is, amíg csak nekünk is sikerül megteremteni az összhangot a számunkra élhető kárpátaljai magyar világ és az állam akarata között.

A tanév jelmondata és üzenete is legyen tehát ez: „Kitartás, türelem, makacsság, építkezés”.

Sok sikert mindehhez!

Köszönöm a figyelmet!

Forrás: kmf.uz.ua