Így néz ki egy kékfestő üzem
Közép-Európa egyik legrégibb kékfestő üzemének titkait ismerhetitek meg, ha ellátogattok Pápára. A XVIII. században épült eklektikus házban eredeti környezetében tekinthetitek meg a híres Kluge-féle műhely teljes felszerelését.
A hét generációs múltra visszatekintő üzem olyan jó állapotban van, hogy megfelelő személyzettel 3 nap alatt újra lehetne kezdeni benne a termelés. A kiállításon az érdekes gépek mellett – nyomógépek, kádak, mángorlók, nyomódúcok – a kékfestő gyártás teljes folyamatába is betekintést nyerhettek.
A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében. A kék szín festésére a középkor óta a csüllenget használták, amit hatalmas területeken termesztettek. A színtartóbb indigót eleinte csupán a csülleng javítására használták, ám a XIX. századra már teljesen átvette a növény szerepét.
A Kluge család először Sárváron alapított kékfestőműhelyt, majd áttelepült Pápára. A műhely alsó szintjén kapott helyet a fekete konyha, ahol az anyag előkészítését végezték. Az itt elhelyezett üstökben szódás vízben főzték ki a vásznat, hogy eltávolítsák belőle a keményítőt. Indigó-festés, szárítás, savas öblítés után itt húzták át a végeket a búzakeményítőn. A gépi keményítés előtt keményfa-karikákon húzták át az anyagokat. Az üstök fölött kiálló rudakra, toknikra rakták fel karikában a már kész anyagokat.
A gazdasági és ipari fellendülés a Kluge céget is a termelés növelésére ösztönözte, amit a műhely bővítésével és modernizációjával sikerült elérniük. Az új üzemépület megvalósítására a régi épület mögött, a Tapolca-patak partján került sor. A festőszobát – ide hozták a fekete konyhából a vásznakat – 12 medencésre bővítették.
Itt történt a kékfestés, ami az a folyamat, amikor a sima fehér kelmére mintafák segítségével szigetelőmasszát nyomnak, majd hideg indigó csávában kékre festik az anyagot, végül száradás után kénsavas fürdőben eltávolítják róla a szigetelő masszát.
A „tarkázás” után is itt festették meg az árut. A golyós mozsárban zúzták porrá a festéshez szükséges indigót. A kelmét ráfokra akasztva a 2,5-3 méter mély festőkádakba eresztették. Fél órán át áztatták az indigós lében. Ezután felhúzták levegőzni. Ezalatt az anyag színe sárgászöldről kékre változott. Az eljárást 5-10-szer ismételték meg, attól függően, hogy milyen árnyalatú kék színt szerettek volna elérni.
Az első emeleten a tarkázó-szoba – ahol a hagyományos kézi nyomást végezték -, a laboratórium, az irattár és a Perrotine-szoba kapott helyet. A két szín nyomására is alkalmas gépi mintázásra szolgáló gyártóeszközt a cég 1900-ban kapta az államtól. A gép képes volt a vászon teljes szélességére mintát nyomni. Nyolc óra alatt 1000 méter anyagot lehetett megmintázni vele. A tömegáru termelésnek köszönhető, hogy a régi, megszokott motívumok mellett elkezdték az új, apró mintás kelmék készítését is.
A szárítópadláson száradtak a végek. A helység ablakai nem voltak üvegezve, így az átjáró szél szárította a textileket. A teremben a nemrég elhunyt Bódy Irén érdemes művész alkotásai közül is jó néhányat megtekinthettek.
Az üzem további bővítésére a patakon túl került sor. Egy hosszú, földszintes épület fogadta be a 23 lóerős gőzgépet, az ezzel meghajtott mángorlót, a keményítőgépeket, a szárítócilindereket és a gőzzel felfűtött hengersort, amin a puha árut készítették ki.
Külön szobában végezték az úgynevezett fényezést. Teljes kapacitással az első világháborúig dolgoztak. A háború alatt pedig mosodaként működtek.
A termelés a második világháború után annyira visszaesett, hogy a kékfestést újra kézi technikával végezték, majd évekig már csak a meglévő készletek kiárusítása folyt. A műhely egészen 1956-ig működött. Ekkor az épületek, a berendezési tárgyak és gépek műemléki védettséget kaptak. Múzeumként 1962-ben nyílt meg.
Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu